A protestáns egyházak nem idegenként tekintenek az Európa szerte, így hazánkban is egyre nagyobb számban megjelenő más vallású emberekre, hanem úgy, mint akik „lakótársaink”, akik ugyanannak a polisznak a tagjai, akik Isten szava által megszólítottak lehetnek.

Migráció és a sokféleséget tisztelő protestantizmus - kotoszo.blog.hu

 

Értem, legalábbis érteni vélem Orosz Gábor Viktornak a kötőszó blogon (korábban pedig a köztes blogon) megjelent írását, amely a migrációs krízis/újkori népvándorlás/honfoglalás témakörében íródott. Köszönöm a véleményét, leginkább azért, mert meglehetősen jó alapot szolgáltat arra, hogy foglalkozzak azzal az iránnyal, amelyet keresztény körökben sok helyen megjelenni látok. Elmondom, miért nem értek egyet sem a szerzővel, sem azzal, aki hasonlóképpen vélekedik. 

Az első, amit kritikával illetnék az idézett írásban, a megközelítés. Talán ez a legfontosabb. Orosz Gábor Viktor ugyanis meglehetősen elvi síkon mozog, vagyis úgy ír a szemünk előtt zajló újkori népvándorlásról, mintha az nem is létezne, legalábbis nem abban a formában, ahogyan az mégiscsak történik. Elvi kérdésként tekint mindarra, ami a szemünk előtt zajlik, mintha arra akarna válaszolni, hogy mi a helyes keresztény, protestáns megközelítés akkor, ha történetesen más vallású emberek vesznek körül bennünket. Csakhogy egészen nyilvánvaló, hogy ennél azért jóval többről van szó. Jelen pillanatban ugyanis nem kultúrák békés találkozásáról, közeledéséről beszélhetünk, sokkal inkább egy olyan helyzetet látok, látunk kialakulni, méghozzá drámai gyorsasággal, az európai törvények áthágásával, az európai vezetők lelkes támogatásától, majd bénultságától és riadtságától övezve, az európai lakosság többségének jogos elvárásait figyelmen kívül hagyva, ki tudja, ki által támogatottan, mely inkább a kultúrák összecsapásához, az európai keresztény gyökerű kultúra megremegéséhez vezet. Szabályszerű népvándorlás, honfoglalás zajlik, én pedig –sok millió európaival együtt- jogosan félek ennek a „kísérletnek” a sikerességétől. A kérdés nem az, hogy helye van-e más vallásoknak Európában, hanem az, hogy akarjuk-e, hogy más kultúrák képviselői átrajzolják Európa kulturális, vallási, politikai térképét? Szerintem erre a konkrét helyzetre nem ad választ a szerző. Vagy, ha úgy tetszik, ebben a konkrét helyzetben ezek az elvi síkon megfogalmazott gondolatok egyszerűen nem értelmezhetőek. 

Ebből az elvi megközelítésből teszi fel a kérdést: mégis, hogyan tekintsünk azokra, akik az elmúlt, közel egy évben érkeztek, érkeznek Európába? Kik ők? A szerző nem idegenként tekint rájuk, hanem felebarátként, a polisz lakosaként, akik felé hirdetnünk kell az evangéliumot. Nos, ez megint egy nagyon szép elvi álláspont, ám a valóság ettől azért mégiscsak eltér. A valóság az, hogy mindazok, akik 2015 tavasza-nyara óta folyamatosan, egyre nagyobb számban érkeznek, bizony, idegenek. Idegen nyelv, idegen vallás, idegen politikai berendezkedés, idegen emberi normák, vagyis idegen kultúra. A legnagyobb jóindulattal sem lehet őket nem idegeneknek tekinteni. A legnagyobb probléma pedig az, hogy ők idegenek is akarnak maradni. Dehogy akarnak ők közösséget vállalni velünk, olyan formában párbeszédet folytatni, ahogyan mi azt elképzeljük, dehogy akarnak ők beilleszkedni az istentelen Európa normái közé. Maradni akarnak olyannak, amilyenek, őrizni az identitásukat, vagyis nyelvüket, vallásukat, hagyományaikat, ami –az ő oldalukról nézve- teljesen érthető. Ne felejtsük, mindez a huszonegyedik századi keretek között egyáltalán nem nehéz: bármely európai országból kényelmesen tájékozódhatnak arról, hogy mi újság otthon, hiszen van internet, kábelen, interneten millió csatorna fogható, a közösségi oldalakon keresztül könnyűszerrel tarthatják a kapcsolatot társaikkal, ráadásul senki és semmi nem korlátozza, korlátozhatja őket abban, hogy úgy és ott éljenek, ahogyan és ahol csak akarnak. Nem csoda, hogy párhuzamos társadalmak jöttek, jönnek létre, ami egyre nagyobb veszélyeket hordoz magában. Nyilvánvalóan ettől még ezek az emberek valóban a mi felebarátaink, valóban Isten gyermekei, akik felé valóban van felelősségünk. Talán az is a felelősségünk, hogy felelőtlenül nem hívjuk őket Európába, hogy igyekszünk betartatni velük a törvényeinket, hogy megpróbáljuk élhetővé tenni szülőföldjüket, hogy nem tekintjük őket a világpolitika játékszerének, hogy felelősen, környezettudatosan élünk. De talán felelősséggel tartoznánk saját magunk felé is, azok felé, akik között élünk, mondjuk úgy, hogy törekszünk biztonságunk megtartására, a törvényeink betartatására, identitásunk megőrzésére. Azt gondolom, attól, hogy ezt még megfogalmazom, jó keresztény és jó protestáns lehetek, aki tisztelem a másik másságát és különbözőségét.

Az is felelősségünk, nekünk, keresztényeknek, hogy megpróbálunk választ találni arra a kérdésre: kik vagyunk mi? Egyetértek a szerzővel abban, hogy „tudatosítanunk és megismernünk kell saját nemzeti és felekezeti identitásunkat, értékeinket és céljainkat”, de nem azért –legalábbis, itt és most nem-, hogy más nemzetek és vallások értő ismerőivé és barátaivá válhassunk. Protestáns, de általában véve keresztény részről azért van szükségünk itt és most a helyes önismeretre és önértelmezésre, hogy segítsük Európát a saját kérdései, kihívásai megválaszolásában. Márpedig Európa tele van kérdésekkel: népességcsökkenés és elöregedés, nemzetek helye az egységesülő Európában, Európa helye a globális világban, környezetvédelem. A szemünk előtt zajló migrációs krízis jelen pillanatban talán a legégetőbb kérdése a kontinensnek. Sőt, sokak szemében maga a válasz Európa bajaira. 

A mi felelősségünk is, hogyan válaszol Európa az őt ért kihívásokra. Ehhez nem elég elvi válaszokat megfogalmazni.