Gyorsabban ejtheti a budapesti olimpiarendezés ügyét a Fidesz, mint a vasárnapi boltbezárás vagy az internetadó témáját. A Momentum 266 ezer aláírása azt jelzi, hogy egy népszavazáson elsöprően elutasítanák az olimpiát, márpedig a Fidesz nem engedhet meg magának egy kudarcos népszavazást szűk egy évvel a parlamenti választás előtt. Kit hogy érint a Momentum sikeres akciója?

A Fidesz nem vállalhat be egy sikertelen népszavazást - index.hu

 

 

Őszintén gratulálok a Momentumnak, kétfarkúéknak, és mindenkinek, aki ellenzi Budapest olimpiai pályázatát, és ennek hangot is adott az aláírásával. Nincs ezzel semmi baj, a vélemény szabad, mindenki azt gondol, mond, és ír alá, amihez kedve támad. Mégis sajnálom ezt az egészet, hiszen beigazolódni látszik, amit két éve írtam: nem fogunk mi olimpiát rendezni.

Sajnálom. Sajnálom az olimpia ügyét – hiszen azt írja az index, Török Gábor politikai elemző, magyarán mindenki, aki előrejelzésből él, hogy itt aztán nem lesz olimpia, a Fidesz kihátrál a rendezés mögül, Tarlósra tolja a felelősséget, ésatöbbi, lásd fent. Sajnálom, én az összekovácsolódás lehetőségét láttam a budapesti olimpiában, az összefogás, város, ország és közösségépítés alkalmát. Elképzeltem egy pillanatra, milyen nagyszerű lenne Budapesten szurkolni a mi fiataljainknak, büszkén énekelni idehaza a Himnuszt, ország-világnak bemutatni, mire vagyunk képesek mi, magyarok. Mindegy, hiába magyarázom ezt azoknak, akik gúnyosan és lesajnálóan nyilatkoztak az olimpiáról, és úgy általában mindenről, ami nemzeti közösséget teremt, akik a labdarúgó válogatott sikerei láttán is csak Orbán cirkuszát látták, akik minden egyes nemzeti jellegű esemény mögött nacionalizmust, de minimum korrupciót és lélegeztető gépet feltételeznek. Hiába magyarázom ezt annak, aki hosszú évek kemény küzdelme mögött csak doppingolt sportolót vesz észre, de nem látja, mekkora lelki szteroid lett volna idehaza rajthoz állni. Az talán nem versenyzett soha, nem szorított senkiért, nem dobogtatta meg a szívét a magyar szó, az csak pénzt lát minden mögött, annak minden a „megéri-e” mérlegére kerül, az nem tud másban, mint könyörtelenül számon kérhető, kiporciózható tételekben gondolkodni.  

(Tegyük tisztába azért: az előbb említett emberek és az olimpia ellen aláírók nem feltétlenül közös halmaz. Nyilván sok olyan budapesti is akadt, aki nem ebből a lelki indíttatásból nem akar most olimpiát. Talán azért írták alá az olimpiaellenes ívet, mert az olimpia szervezői, a budapesti részvétel kitalálói nem érveltek kellőképp az olimpia mellett, erről a fontos nemzeti ügyről nem volt konzultáció; talán azért, mert látták az ellenzéki média komoly munkáját annak bizonyítására, milyen értelmetlen milliárdokat költeni olyan beruházásra, amely lerohadt épületeket hagy maga mögött, ugyanakkor nem volt senki, aki elmondta volna, hogy látva a brazilok és a görögök hibáit, mi majd erre odafigyelünk. Szóval miattuk és magam miatt is most azokra neheztelek inkább, akik a másik oldalon nem szólaltak meg, pedig nem ezt ígérték.)

És miközben azon örömködnek egyesek, hogy sikerült a legyőzhetetlennek tartott főgonosz, a Fidesz nagy tervét megakadályozni, csak ezt nem veszik észre, hogy nemekre nem lehet semmit sem építeni. Rendben, gyűjtsétek az aláírást még sok-sok ügyben, mondjatok nemet erre meg arra, csak azt ne felejtsétek el, hogy attól még nem jutunk sehová, ha mindig, mindent ellenzünk, de nem mondjuk el, mit akarunk helyette, és mindezt hogyan akarjuk megvalósítani. Az olimpia megakadályozásában éppen azt látom, ami már évek, évtizedek óta a legnagyobb problémánk: zsörtölődünk itt, mint valami lelkibeteg vénember, aki mindent elutasít és mindenkire gyanakszik, közben meg azon kesereg, mennyire magányos és beteg. Úgy látszik, ez a mi valódi népbetegségünk. Azt hittem, évek alatt, ahogyan az újabb és újabb generációk felnőnek, lassacskán meggyógyulunk. Azt hiszem, erre még várnunk kell. 

 

Hozzászólások