- Az Ars Sacra Fesztivál talán megnyitja az emberek szívét - mondta Köntös László igazgató -, hisz megmutat egy másik, a hétköznapi életen túli dimenziót is. Nem élhetünk csupán a profanitás hétköznapjaiban, néha kell, ami szent, ami felemel, ami ünnep, ami nem szürke, ami más. S hiszem, hogy az embernek szüksége van arra, hogy ebben a másban megmerítkezzen. (…)Nem szabad megfeledkezni azokról a kincsekről, amink van, fel kell ismét fedeznünk a templomainkat, a kultúránkat, a keresztyénségünket. Egyre többen értik meg, hogy nem szabad feladnunk ezt a veszélyben levő örökségünket. (…)Fedezzük fel újra a templomot! - hangsúlyozta a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei igazgatója. 

Fedezzük fel újra a templomot! - Ars Sacra Pápán - refdunantul.hu

 

Örök kérdésem és örök dilemmám, miért nem járnak az emberek templomba. Nyilván négy kis gyülekezetben szolgálva, látva a helyi kisboltok, a közeli nagyvárosban kisebb közlekedési dugót eredményező „vásár” forgalmát, hallván a fűrészgépek, flexek és damilos fűnyírók vasárnap délelőtti zsivaját, amolyan mindennapi keserű valóság számomra az üres padok látványa. Persze a nem járás elég relatív fogalom, ha mondjuk a harminc fős gyülekezetből jelen vannak öten, akkor statisztikailag meg is nyugodhatnánk, máshol pedig a látszólag tele templom is kevés, már ami a település létszámát, vagy a reformátusok arányát illeti. Miért nem járnak az emberek templomba? Hadd válaszoljak erre a bonyolult és többismeretlenes kérdésre mégis egyszerűen: leginkább azért, mert sokan úgy tekintenek a templomra, és a templom mögött álló egyházra, mint valami régi, letűnt kor emlékére, a templomba járás sokak számára éppen ezért nem más, mint hagyományőrzés. Ők pedig, bármennyire fájdalmas ezt kimondani, nem óhajtanak hagyományt őrizni. Leginkább azért, mert ezt a hagyományt és kultúrát nem tekintik sajátjuknak, nincsenek arról valós emlékeik és élményeik, a keresztény, keresztyén kultúra és hagyomány mögötti tartalmat pedig egyáltalán nem sikerült megtapasztalniuk. 

Sajnálom, hogy nem lehettem ott a pápai ótemplomban, hiszen annyira szép és megindító mindaz, amit Köntös László mond. Valóban, a templomaink, a keresztény, keresztyén hagyományaink és kultúránk felmérhetetlen, kimondhatatlan és kimeríthetetlen kincset jelentenek. Egy-egy templom maga a csoda, egy-egy régi anyakönyv, évszázados keresztelőkancsó vagy úrvacsorai kehely, a régiek által hímzett, féltve őrzött terítő a múltunkra emlékeztet. A templomra, a gyülekezetre gondolva megindul a szívünk: szemünk előtt látjuk egykori lelkészünket, igehirdetései, szavai, mozdulatai mélyen bevésődtek emlékezetünkbe. Feldereng előttünk a régi istentiszteletek fénye, amikor valóban zsúfolásig volt a templom, még most is halljuk az idős asszonyok zsoltárénekét, látjuk, ahogyan a presbiterek, férfiak körbeállják az úrasztalát, ahogyan a lelkész megtöri a kenyeret, amikor áldásra emeli kezeit.  

Emlékek – ám ezekről az emlékekről, élményekről a vasárnap is boltba igyekvő, a füvet nyíró, a plázában sétáló, az egész heti robotolást vasárnap kipihenő nem tud beszámolni. Akit a nagyszülei nem tanítottak imádkozni, akit a szülei nem vittek el a templomba, akinek a szíve nem szorul el akkor, ha meghallja a zsoltárt, az nem fog bemenni a templomba. Mert nem érti, miért is kellene bemennie. Így hát hiába minden törekvés és kétségbeesés, erre a keresztény hagyományra a ma emberének lelke nem rezonál. Nincs mire. 

És hiába minden, a migrációval, az iszlámmal kapcsolatos félelem, ez a félelem nem hozza el az embereket a templomba. És hiába írjuk le százszor, hogy „ha elkeserít, vagy éppen felháborít, ami történt, ha torkig vagy azzal, ami jelenleg Európában zajlik, ha meg akarod védeni a családodat, a kultúrádat, ha rádöbbentél arra, hogy a te bőrödre megy a játék: itt a helyed.”  

Ezért különösen örülök annak a mondatnak, ami a pápai ótemplomban elhangzott: „Nem élhetünk csupán a profanitás hétköznapjaiban, néha kell, ami szent, ami felemel, ami ünnep, ami nem szürke, ami más. S hiszem, hogy az embernek szüksége van arra, hogy ebben a másban megmerítkezzen.

Éppen ezért, bármennyire is nagyszerű és szépséges a kulturális hagyományőrzés, templomaink bemutatása, koncert, előadás, fesztivál, amelyeken most még megtelik a templom, a hangsúly mégiscsak ezen van: nem élhetünk a profanitás hétköznapjaiban. 

Jézus Krisztus ezt így mondja: „újonnan kell születnetek”

Az evangélium, az örömhír az, hogy a Szentlélek által mindez megtörténhet. Tényleg.

Hozzászólások