„Forradalmi időket élünk élünk. Vad dolgok estek meg 2017-ben és fognak megesni jövőre is. Ezekben a veszélyes időkben fontos tudni, hogy mi rasszista, és mi nem az. Ezért csináltunk nektek egy listát. Csapjunk bele!” – írja a Twitteren a Fox News műsorvezetője, Tucker Carlson, a száz következő bejegyzésben pedig azokat a dolgokat sorolja fel, amiket idén rasszistának neveztek a baloldali sajtóban vagy az egyetemeken. Ezen az oldalon elérhető az összes bejegyzés és a cikkek, melyek az inkriminált jelenségek rasszizmusát „bizonyítják”.

Ez a száz dolog volt rasszista 2017-ben - mandiner.hu

 

 A mandiner tudósítását olvasva a rasszista szavakról gyorsan végiglapoztam a 2017-es reposztos írásaimat, nem írtam-e véletlenül (vagy szándékosan?!) bármiféle rasszistának számító témát, nem használtam-e rasszista szavakat, kifejezéseket. Ha normálisan közelítünk, egészen biztosan nem, ám ha csak lejáratni és ledorongolni akarunk valakit, akkor nyilvánvalóan azt lehet rasszistának nevezni, amit csak akarunk. Fő, hogy ártani tudjunk. Szóval elképzeltem, ahogyan a legmerészebb forgatókönyv szerinti szép új világban unokáim egyszer csak arról értesülnek, hogy nagyapjuk nem túl jelentős írói munkássága csak úgy hemzseg a rasszista megnyilvánulásoktól. Jaj!

Nézzük csak, miről is írtam 2017-ben: 

Írtam politikáról, közéletről: az amerikai szobordöntésekről (ajaj), az észak-koreai-amerikai atomcsörtéről,  lombikról, az „elaláírásgyűjtött” olimpiai pályázatról, a családról (ez rajta van az amerikai listán, oh!), gyerekekről, népességfogyásról, az egyházról, annak megújulásáról, életről és halálról (buktam, rajta van a listán a Biblia!), naná, hogy írtam a migrációs krízisről (ráadásul pont nem úgy, ahogyan kellett volna, szóval itt is buktam), és persze írtam kedvenc témámról: a sportról. 

A sport nem rasszista, ugye? Én kérek elnézést, nem tudom, miért van ez, nekem fontos a sport. Pedig nem neveltek kifejezetten sportosnak, nem versenyeztettek, nem hallgattam dicshimnuszokat egyik-másik sportolóról, nem vittek meccsekre, egyetlen szurkolói élményem, hogy apám lila fejjel üvölt a Vidi góljánál, amikor az UEFA kupa döntőjében, Mayer góljával Madridban 1-0-ra verték a Realt. 

Nekem, nekünk amolyan természetes dolog volt a sport gyerekkorunkban. Igaz, sporttagozatra jártam, a suli után, hétvégéken és az iskolai szünetekben (gyakorlatilag éjjel-nappal) fociztunk, sokat kirándultunk a környező hegyekbe, évekig jártam a helyi atlétika klubba, rengeteget bicikliztem, és sokszor futottam is. A testvérem is. Aztán lelkészként a sport egy ideig szinte teljesen abbamaradt (ez amolyan papos betegség szerintem), mígnem egy hideg téli napon vettem egy futónadrágot és valami felsőt, és elmentem futni. Azóta futok. Újra természetessé vált a mozgás, szeretek futni, sőt, a futás amolyan megküzdési technika lett számomra. Egyáltalán nem vagyok egy IronMan, nem nyerek versenyt, és nem én futom messze földön a legjobb ezreket, mégis, szükségem van a futás okozta ellazulásra és feltöltődésre, a versenyek okozta izgalomra, a célba érés örömére. 

A futás, vagy maga a sport -nem túlzás szerintem ezt állítani- pont olyan, mint az élet, hullámvölgyekkel és örömökkel, küzdelmekkel és bukásokkal egyaránt. Azt hiszem, ezért is szeretem, na meg azért, mert egy kimagasló sportolói tevékenység mindig motiválja az embert. Ha látsz egy futót, aki spartathlont nyer és badwatert fut, vagy egy labdarúgót, aki fiatalkora ellenére lett megbecsült és elismert sportember, netán egy műugrót, aki annak ellenére lesz a legjobb, hogy ország-világ kinevette – ez nemcsak elgondolkodtatja, de motiválja az embert. 

Motiváció – azt hiszem, ez egy fontos kifejezés. (Remélem, átmegy a szűrőn…)

Úgy hiszem, a legfontosabb, hogy mindig legyen kellő motivációnk, bármiről is legyen szó: a munkánkról vagy éppen a szolgálatunkról, a családunkról, a mindennapi helytállásról. Ha ez hiányzik, elveszítjük érdeklődésünket és lelkesedésünket, belefáradunk, feladjuk, nem csináljuk tovább, legfeljebb azért, mert vannak dolgok, amelyeket tényleg nem lehet abbahagyni. 

A reposzt írásra 2013-ban adtam a fejemet. Nem volt könnyű, főleg az eleje, és most sem az – nem is tudom, van-e olyan az életemben (és bizonyára mások is így vannak ezzel), ami könnyű lenne. Szolgálat, helytállás, mindennapi küzdelmek, az időm és az energiám beosztása, valahogy úgy, hogy közben a futásra is legyen idő…Persze, sok mindenen változtatnék, de alapvetően szeretem mindazt, amit csinálok. A reposztot is, a velem írókkal együtt. 

Remélem, 2018-ban is meglesz a kellő motivációm. Nem is olyan képzeletbeli naptáramba annyi minden belekerült már, leküzdeni vágyott kilométerek és versenyek, kitűzött célok, eredmények, szavak, amelyeket szeretnék már kimondani, és vélemények, amelyeket a jövőben is inkább megtartok a belső szobám csendjének. Remélem, a motiváció mellett kapok kellő alázatot is ahhoz, hogy mindazoktól tanuljak, akik nálam jóval bölcsebbek. 

 

Hozzászólások