Címlapjain köszönték meg az oroszországi labdarúgó-világbajnokság döntőjében a Horvátország felett aratott győzelmet a válogatottnak hétfőn a francia lapok, amelyek a sportteljesítmény méltatása mellett a sokszínű csapat sikerének szociális és politikai visszhangjaira is kitértek.

A francia sajtó köszöni a válogatottnak, hogy ismét büszkeség franciának lenni – mandiner.hu

 

Tegnap írta Bogi, hogy nem érdekli a foci, és nem is nézte a labdarúgó vb-t, ennek ellenére ő maga is a foci vb-ről, egészen pontosan a vb döntőt követő „morajlásról” ír. Semmi gond ezzel, nyilván a reposzt olvasói sem megrögzött focirajongók, mégis elolvasták azokat az írásokat itt a blogon, amelyek a világbajnokság kapcsán, annak apropóján íródtak: akár a már említett tegnapi reposztot, vagy az az azelőttit, vagy Köntös László írását múlt vasárnapról. És talán azt is nyomon követték, ahogyan a CNN egyik munkatársa a bevándorlók győzelmét ünnepli a francia győzelem kapcsán, vagy ahogyan a francia lapok írnak a győzelem másnapján a nemzet egységéről, amelyet a sokszínű, migrációs hátterű labdarúgók diadalának köszönhet az egész nemzet. És hozhatnánk még a mandineres Szilvay Gergely elmélkedését arról, mennyire francia a francia válogatott – a labdarúgás közügy lett, hiszen mégiscsak a társadalom tükröződik benne. A sokszínű, vagy a sokszínűséget ünneplő, esetleg attól joggal tartó társadalom, a hősökre áhítozó, éppen ezért könnyen megvezethető tömeg, a pillanatnyi népszerűséget okosan és szemtelenül kihasználó politikusok, a fanyalgók,vagy éppen a diadal kapcsán a hatalom csúcsán állókat felelősségre vonó médiamunkások serege.

Nekem is üzent a futball vb, most leginkább a fenti, mandinertől idézett összeállításon gondolkodtam el, hiszen Magyarországról nézve mégiscsak érdekes és meghökkentő, hogy egy ennyire összetett, túlnyomórészt bevándorló hátterű válogatottat ünnepel a francia sajtó. Nyilván mi is ünnepelnénk a helyükben, mint ahogyan arról sem szabad megfeledkezni, hogy a francia társadalom a francia gyarmati múlt miatt is alapvetően más, mint a magyar, és persze azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy sajtó és a társadalom véleménye közé nem lehet egyenlőségjelet tenni. Nyilvánvalóan a válogatott sikere kapcsán ott is sokan felvetik azokat a kérdéseket, amelyeket idehaza a már említett Szilvay Gergelytől olvastam, csak éppen ott ezt nem ildomos leírni. Pedig semmi rossz nincs abban, ha gondolkodunk és kérdezünk, igaz, azzal is tisztában vagyunk (hát még a fényességes Nyugaton), hogy bizonyos kérdéseket nemcsak nem illik, de nem is érdemes feszegetni, mert megjelenik a médiakommandó, és pórul járhatunk.

Szóval a labdarúgás közügy lett, és talán még inkább azzá válna idehaza, ha mi is ott lettünk volna, vagy a mi válogatottunkban nemcsak az egy szem félig afrikai származású Otigba Kenneth, vagy a magyar-szerb Nikolics Nemanja , ill. az abszolút magyar felmenőkkel nem rendelkező, brazil Leo szerepelne.

Egyébként a világbajnoki döntő napján, délelőtt az istentiszteletünkön is megjelent a sokszínűség. Most ez nem abban merült ki, hogy a dunántúli gyökerekkel egyáltalán nem rendelkező, városról származó lelkipásztor hirdette az igét (azaz: én) egy tökéletesen dunántúli, falusi gyülekezet több, mint kétszáz éves templomában, nem is abban, hogy a helyi református közösségben ott voltak olyanok is, akik a Szentlélek munkájának eredményeképpen éppen ide integrálódtak, holott korábban nem sok közük volt a helyi közösséghez. Hanem abban, ahogyan az én fehér, magyar és református nagylányom ült a több, mint kétszáz éves templom padjában, mellette pedig a kameruni apukától és magyar anyukától származó, nagyszülőkhöz Budapestről hazalátogató játszótársa. Az én lányom szőke, ez a kislány fekete hajú, ha jól emlékszem, mindkettőnek amolyan raszta frizurája volt – lányomnak azért, mert reggel ilyet szeretett volna, a másiknak meg azért, mert neki ez a természetes. Szóval ültek a templompadban, és csengő hangon, amilyen csengő hangja cak a kislányoknak lehet, gyönyörű magyarsággal együtt énekelték a fekete énekeskönyvből a „Krisztusom, kívüled nincs kihez járulnom” kezdetű, egyébként kuruc dallamú éneket, Pécselyi Király Imre gyönyörűszép imádságát. A lányom, akinek a magyar az egyetlen természetes nyelv, és a másik kislány, aki édesapja révén folyékonyan beszél franciául, és édesanyja révén folyékonyan, hibátlanul beszél magyarul. Néztem őket, ahogyan ők ketten énekeltek, és mosolyogtam magamban, mert minden különbözőség ellenére mégis olyan természetes volt az egész. 

Nem tudom, hogy a politika, vagy a sport mennyire képes integrálni, úgy hiszem, az első semennyire, a második inkább. Ám arról meg vagyok győződve, hogy a legnagyobb integrációs erő Krisztus: Őbenne „nincs többé görög és zsidó, körülmetélés és körülmetéletlenség, barbár, szkíta, szolga és szabad”. (Kolossé 3, 11) Őbenne, Őáltala lehetünk igazán egyé.