Minden egyes filmem, színpadra készülésem előtt a Jóisten segítségét hívom, Latinovits Zoltánét és az apámét. Ez egy fohász, gyors és elkerülhetetlen.

Egy elkóborolt református bárány – Reformatus.hu

Az alkotmányba is beleírt akadémia vezetője, Fekete György nem hisz a demokráciában, állítja. Mivel hithű református, kitiltja a múzeumokból azokat a műveket, amelyek nem tetszenek az egyháznak.

Fütyülök erre a demokráciára – Index.hu

Mostanában nekünk, reformátusoknak nagyon fontos, hogy ne járatódjon le az egyház, a vitáink zöme arról szól, hogyan öregbüljön inkább a jó hírünk a „világ” szemében, s hogy ki az, kik azok, akik által lejáratódunk; mondanék gyorsan két friss példát a nagyon sokból, aztán még gyorsabban egy harmadikat, sőt.

A reformatus.hu-n néhány hete jelent meg interjú a kitűnő színész Cserhalmi Györggyel, aki azt mondja, hogy: „A református papok nem mondanak örömhírt. Ledörögnek valamit, hogy utáld Horn Gyulát vagy szeresd Orbán Viktort, vagy utáld Orbán Viktort, és szeresd az utána következőt. Lehet, hogy ez néhány embernek örömhír, de az egy szűk közösség. Engem ilyennel ki lehet üldözni a templomból. És az a szakmámból is fakad, hogy észreveszem, hogy ehhez jön még egy pokoli rossz kántálás, amelyben se nyelvhelyesség, se szórend, emellett alapvető nyelvtani hiányosságok. Ezért magának a beszédnek, az evangéliumnak az értelme veszik el.”

Ezt Cserhalmi György csak így, lazán, mint református. Van valami igazság a szavaiban? Van, sajnos, persze. Igaza van tehát? Nincs. A szövege szerintem „pokoli rossz”, mert általánosító kántálás;  ugyanolyan, mint amikor „a muzulmánok robbantgatnak”, a „katolikusok pedofilok”, a zsidók pedig mit tudom már, milyenek.

Cserhalmi György, mint mondja, a Jóisten mellett az édesapjához és Latinovits Zoltánhoz is imádkozik. Senki hitgyakorlatát nem becsmérlem, de ha már így meghirdette, szeretném tárgyilagosan megállapítani, hogy aki reformátusként hiszi az evangéliumot, az csak a Szentháromság személyeihez imádkozik. Cserhalmi Györgynek, tartok tőle, az egyházhoz a gyerekkori emlékein túl  köze nincs, az egyházban szolgálata nincs, az egyházzal sorsközössége nincs, az egyház hitét nem is igazán érti, de azért belerúg egyet az egyházba. A kívülállók kockázatmentes vádaskodása  lejárató: nincs benne semmi az azonosulás fájdalmából, nincs tenni akarás a változásért, csak megvetés, csak lenézés.

A másik a körön belülről jövő lejáratás, erre a most pénteki Index-interjú volt eklatáns példa: Fekete György nyilatkozata. A Magyar Művészeti Akadémia elnöke közölte, hogy nem hisz a demokráciában, sőt fütyül rá; kiderült, hogy keresztény Magyarországot (tehát államvallást), egyházias műveket akar, és a művészek ne provokáljanak folyton. (Ugyan miért ne? És milyen művészet az, amely nem provokál? ) Mindenkinek, akinek bármi köze, de legalább némi érzékenysége van a kortárs magyar kultúrához, és ismeri a történelmet, nyilván kikerekedett a szeme a döbbenettől. Mindezt aztán Fekete György azzal magyarázta meg, hogy ő bizony református presbiter. Puff.

És lehetne tovább sorolni, nevesítve, a lejáratókat: akik a jogfosztó egyháztörvényt pártolták, akik a hatalomhoz való törleszkedésért a hitet adják fel, akik a gyűlölet-központú ideológiáknak adnak helyet, akik Krisztustalan „evangéliumot” hirdetnek, és így tovább.

De az egyházat elsősorban nem a reformátusként tündöklő celebritások járatják le, hanem a hívek. Minden áldott nap. Egyszerű egyháztagok, akik rettegünk a lejáratódástól, mert büszkék akarunk lenni az egyházunkra, ahelyett,  hogy alázattal hálásak lennénk érte. Lejáratjuk, amikor elfordulunk csak egyetlen éhezőtől is, amikor megtagadjuk a jó szót a szomszéd nénitől, amikor hagyjuk gyalázni a cigányt, a zsidót, mikor gúnyosan beszélünk homoszexuális embertársainkról, amikor nemzetellenes összeesküvésekről fantáziálunk. Lejáratom én is, amikor kíméletlen vagyok, vagy durva, vagy rest.

És gyorsan mondom, nem akarván igazságtalan lenni: csodálatos dolgok történnek az egyházban. Működnek szeretetszolgálatok, missziók, hangzik az evangélium, vannak igenis eleven és befogadó közösségek; munkál a Szentlélek itt is, ott is, amott is. De ezzel nem menthetők a hétköznapok botrányai, amikor az egyházat járatjuk le, vagyis: Krisztust járatjuk le.

Volt nekem egy lelki anyukám,  misszióban szolgáló testvérnő, a drága Pongrácz Piroska néni. Régen, mikor még friss megtérők voltunk a feleségemmel, és hatalmas lelkesedéssel  láttunk az apró szolgálatainkhoz, Piroska néni azt mondta: „Gyuri, a hívőknél borzalmasabb társaság a világon nincsen, erre jó, ha felkészültök.” Megbotránkoztam. „Hogy tetszikilyet mondani?” Én akkor úgy láttam, hogy mindenki, aki Krisztusban hisz, földre szállt angyal. De csak erőltette. Azt mondta, annyi hazugságot, gyűlölködést, ármányt senki nem produkál, mint az Isten népe. Komoly volt az arca, de a szeme, mint mindig, olyan hamiskás örömmel csillogott. És látva az elképedésem, hozzátette: „látod, ebből értjük meg az Isten kegyelmét. Hogy ezt a szörnyeteg bandát, óvja, viszi, hogy ezért az ő drága Fiát odaadta, hogy ezt a rettenetes népet az Ő vérével szenteli meg.”

Ma délután összeült a család, meggyújtottuk a gyertyát, Igét olvastunk és hálát adtunk. Zakariás imájából olvastam fel: „hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére, bűneik bocsánata által,  Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő fény a magasságból;  hogy világítson azoknak, akik sötétségben s a halál árnyékában lakoznak, hogy ráigazítsa lábunkat a békesség útjára. (Luk. 1, 77-80.) Eszembe jutott Piroska néni, aki ezen az úton járt, és az idén hazaérkezett.

Aztán eszembe jutott, hogy Jézus maga az Út. Hogy eleven Út van a lábunk alatt. Olyan út, amelynek sokszor fájnak a lépteink.

 

 

 

Hozzászólások