Bekérették Pető Tibor prágai magyar nagykövetet keddre a cseh külügyminisztériumba, hogy adjon magyarázatot Kövér Lászlónak, az Országgyűlés elnökének a Právo című cseh lapban múlt pénteken megjelent, a Benes-dekrétumokat érintő kijelentésével kapcsolatban.

Bekérették a prágai magyar nagykövetet - Origo

„Bekérették Pető Tibor prágai magyar nagykövetet keddre a cseh külügyminisztériumba, hogy adjon magyarázatot Kövér Lászlónak, az Országgyűlés elnökének a Právo című cseh lapban múlt pénteken megjelent, a Benes-dekrétumokat érintő kijelentésével kapcsolatban.” – olvassuk az egyik neves internetes hírportál egyik szalagcímét.

Nem lehet kérdés, hogy történetileg Kövér Lászlónak igaza van. Mert a kollektív bűnösség elvének törvénybe iktatása nem volt más, mint államilag szentesített rasszizmus, amely emberek százezreinek jogfosztását, elűzését, kisemmizését alapozta meg. Hogy az érintett államok nem hajlandók a kritizált dekrétumot formálisan is kiiktatni a jogrendjükből, egyenértékű azzal, mintha az európai vészkorszak „fajvédő” törvényei, az USA afroamerikai állampolgárait megbélyegző előírásai vagy éppen a dél-afrikai apartheid jogrendje még ma is érvényben lennének. Az a tény pedig, hogy kiiktatásuknak súlyos gazdasági és belpolitikai következményei is lehetnének, a reálpolitika szintjén érthető, de morálisan nem elfogadható mentség a nem cselekvésre.
És mégis. Mégis meglepő ez az „odamondás”. Mert nem érzem, hogy mi célt is szolgál itt a kimondott szó. Én nem hiszem, hogy az igazság a legfőbb erkölcsi jó; felemlegetése, ismételgetése nem kategorikus szabály. Csak a szeretet igájába kényszerítve visz az igazság előrébb. Csak a szeretet szolgálatában gyógyít, tisztít ki sebeket – míg szeretet nélkül, a másik ember hasznát nem keresve könyörtelen fegyver lesz belőle, ami fölöslegesen osztogat sebeket, hol oktalanul, hogy tiszta fejjel meghozott stratégiai mentén, hol ráhibázva, hol tudatosan letapogatva előbb a pontot, ahol legjobban fáj – másnak – az igazság.
„Én vagyok az út, az igazság és az élet” – mondja Jézus (Jn 14,6). Ő, egyedül ő az igazság, amely bennünket igazzá tehet. Az igazság pedig az, hogy csak ő igaz. Mindenkinek bőven van mivel szembenéznie – egyénileg és közösségileg egyaránt: bűnök, mulasztások, halogatott szembesülések, megkésett elégtételek, elhallgatott vagy elhallgattatott, mert csak másoknak kedvező igazság. Jézusra, a tisztára nézek – és megalázva a porba kell hullanom, mert meglátom tiszta fényében, mennyire esendő, tökéletlen, mennyi be nem vallott bűnnel és mulasztással terhelt, mennyire megalkuvó, az igazságosztásban mennyire elfogult és személyválogató vagyok.
De ő az út is egyben. Az út, amin ebből a nyomorúságból életre juthatok. Jézus eljött közénk, és meghirdette a szeretet parancsát, a legfőbb erkölcsi jót. Maga a szeretet jött el Őbenne közénk. A szeretet, ami nem követelte a maga igazságát. A szeretet, ami néma volt az igaztalan vádak és rágalmak előtt. A szeretet, amiért vállalta Jézus a meg nem érdemelt halált, s ami a feltámadásában nyerte el az örök igazolást. Ez az út, EZ a jó út, nem pedig a mi igazságaink. Jézus szeretete, amit soha el nem fogy. A szeretet, ami mindent eltűr, mindent elfedez, mindent megbocsát – nemcsak nekem, nemcsak ma, hanem mindenkinek, mindenhol, bármikor. Neki az ő fel nem dolgozott, ki nem beszélt bűnét – nekem az enyémet. A karácsonykor közénk jött szeretet éppúgy az enyém, mint a másoké, akik azt hittel kérik, és hálásan újra és újra megtalált útjukként igaznak elfogadják.
Az ilyen szeretet nem buta – sőt, egyedül ez okos, hiszen Istenről, másokról és önmagamról is csak ez bír valós ismerettel. Csak ez az igazság tud felemelni és hidat építeni ember és ember, nemzet és nemzet közt. Csak ez az út vezet békességre, megértésre, testvéri közösségre. Nem bután, nem cinkos-némasággal – de szeretetben élve igazunk korlátozásával.
Mert végül csak három dolog marad: a hit, a remény és a szeretet, s ezek közül is, a dolgok legvégén, a szeretet marad meg egyedül. És nem a történelmi igazság.