Magyarországon lerombolták a média függetlenségét és sokszínűségét – ismerteti hat nemzetközi médiaszervezet véleményét a hazai sajtóviszonyokról az Index. Kovács Zoltán nemzetközi ügyekért felelős államtitkár már reagált is a megállapításokra. Álláspontja szerint az újságírók feladata nem a hatalom ellenőrzése, azok az újságírók pedig, akik mégis ezt teszik, politikai aktivisták.

Kovács Zoltán: az újságírók feladata nem a hatalom ellenőrzése - Magyar Hang, 2019. december 5.

A modern brit konzervatív politika egyik megteremtőjének tekintett Edmund Burke, 1787-ben a brit parlament alsóházának a sajtó tudósítói számára történő megnyitása körüli vitában fogalmazta meg azt a nagy karriert befutott gondolatot, mely szerint a sajtó a negyedik hatalmi ág. Legalábbis Burke ezen megnyilatkozását szokás ősforrásként megjelölni, jóllehet ő nem annyira hatalomról, mint a társadalmat alkotó rendekről beszélt. Három rend van jelen a parlamentben – mondta –, de ott fönn, a Tudósítók Galériáján foglal helyet a Negyedik Rend, mely mindnyájuknál fontosabb. Burke ezzel a parlamentben helyet foglaló három rend, a klérus, a nemesség és a polgárság képviselői mellé helyezi a sajtót, mint azoknak az embereknek a képviselőjét – reprezentánsát – akik az ajtókon kívül rekedtek, s amely ráadásul a többi rendtől független, abban az értelemben, hogy azoknak nem alá-, hanem mellérendeltje. Burke gondolatait többnyire Montesquieu a hatalom megosztásáról szóló elmélete kiegészítésének vagy újragondolásának tekintik, ám azok végső formájukat az amerikai demokrácia gyakorlatában nyerték el, melyben úgy tekintettek a sajtóra, mint a nyilvánosság „őrkutyájára”, melynek feladata a többi hatalmi ág ellenőrzése, pontosabban: ami a nyilvánosság megteremtésén keresztül hozzájárul ahhoz, hogy a hatalom a politikai közösség – a nemzet – tagjai által ellenőrizhetővé váljék.


Burke gondolatainak sajátos összefüggést ad az a társadalomtörténeti folyamat, melyet Jürgen Habermas a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltásaként írt le. Habermas szerint az európai társadalmakban a nyilvánosság hosszú ideig döntően reprezentatív karakterű volt, vagyis meghatározó módon arra szolgált, hogy a hatalom képviselőinek nyilvános megmutatkozásain keresztül a társadalmi rend megtapasztalható és átélhető legyen a társadalom tagjai számára. Az uralkodói, főúri vagy városi ceremóniáktól a körmeneteken keresztül a nyilvános kivégzésekig vagy épp a karneválokig a nyilvános események struktúrája és szimbolikája egyaránt a világ adott – és többnyire isteni eredetűnek tekintett – rendjét mutatta fel és erősítette meg, e rituális drámák résztvevőiben. Ez a helyzet azonban a 18. század folyamán jelentősen megváltozott, s megjelent a nyilvánosságnak egy új formája, melyet Habermas polgári vagy diszkurzív nyilvánosságnak nevezett. A nyilvánosságnak ez a formája a szalonok, kávéházak vagy kocsmák – sőt, hozzá tehetjük: bizonyos tekintetben a presbitériumok – köreiben formálódott, vagyis azokon a színtereken, melyeken többnyire a hatalomból kirekesztett szereplők vitatták meg közös ügyeiket. Ehhez a folyamathoz kapcsolódik a sajtó intézményének felemelkedése is. A sajtó ugyanis kitágította az együtt gondolkodók körét, hiszen bár a kommunikáció közvetlensége így megszűnt, de a közös ügyekkel kapcsolatos információk jóval nagyobb tömegekhez jutottak el. Számos kutató véli úgy, hogy a közös olvasmányok ekként kialakuló körén keresztül az olvasókból formálódó „jelentésközösség” – vagyis az azonos időben többnyire azonos dolgokat olvasó és arról gondolkodó-vitatkozó emberek közt kialakuló megegyezés – jelentős mértékben járult hozzá a modern értelemben vett nemzetek kialakulásához is.


A történet persze ennél jóval összetettebb és nem is ennyire derűs. A mindenkori hatalom képviselői ugyanis elég gyorsan felfedezték a sajtóban rejlő lehetőségeket és hol több, hol kevesebb sikerrel, de folyamatosan arra törekedtek és törekszenek ma is, hogy a különböző médiumokat ellenőrzésük alá vonva befolyásolják azt, hogy az emberek miről beszélgetnek és mit gondolnak. A demokrácia egyik fokmérője éppen ezért az, hogy egy politikai rendszer mennyire ad erre a befolyásolásra lehetőséget. Egy autoriter vagy diktatorikus hatalom a sajtó korlátozására törekszik, de talán ennél is fontosabb az, hogy igyekszik a korlátozás nyomait eltüntetni. Vagyis nem feltétlenül a sajtótermékek számát csökkenti – mint ahogy a kommunista diktatúra tette az 1940-es évek végén Magyarországon – hanem inkább a médiumok tulajdonosi körét redukálja, cenzúrát vezet be vagy sokkal inkább olyan helyzeteket teremt, melyek nyomán a médiumok önmagukat cenzúrázzák. Ugyanígy a közbeszéd sajtón keresztül történő befolyásolásának, tematizálásának nem csupán az lehet az eszköze, hogy a hatalom betiltja a különböző pártok sajtótermékeit, hanem az is, ha a közszolgálati médiumok függetlenségét szünteti meg. Így ugyanis a köz véleménye csak pártos – vagyis egy-egy politikai, gazdasági, ideológiai, stb., érdekcsoport felé elkötelezett – forrásokra támaszkodva formálódhat.


Az idézett cikkben hivatkozott, az International Press Institute és más európai szervezetek által készített jelentés szerint nagyjából Magyarországon is ez a helyzet. Sőt, Kovács Zoltán idézett megnyilatkozása meglehetősen egyértelművé teszi, hogy a jelenlegi politikai hatalom számára ez egy normálisnak tekintett állapot. Kovács kijelentésének persze vannak előzményei, hiszen hosszabb ideje olvashatunk arról, hogy „ha a média hatalmi ág, akkor ellenőrzésre szorul, méghozzá a többi hatalmi ág által”. Ez a kérdés, és a mögötte álló probléma nem csak Magyarországon téma, hiszen a médiának a társadalmi krízisekben játszott szerepe – gondoljunk csak a közelmúltból a médiában hangzó gyűlöletkeltésnek a ruandai népirtásban játszott szerepére vagy az álhíreknek, „alternatív tényeknek” a közösségi médiában való terjedésére – Európán belül és kívül is súlyos, az állami szabályozás szigorítását felvető vitákat indít. Nálunk azonban sajátos, „gyors kapcsolású” logika érvényesül egy ilyen állítás igazolásában. Ebben a diskurzusban szintén Kovács előzménynek tekinthető a Hirado.hu egyik cikke, melyben egy beszélgetés résztvevői a következőképpen érvelnek: „rendszeresen titulálják negyedik hatalmi ágként a médiát. Amennyiben valóban így van, akkor hatalmi törekvéseinek is kell lenni. Megadja szerint amennyiben a médiának valamilyen hatalma van, akkor az a manipuláció lehet.” Az érvelés egyrészt súlyosan egyoldalú, manipulatív, másrészt sajtótörténeti nonszensz. Ott van benne ugyanakkor a hazai sajtó rendszerváltozás utáni egész története: az állampárt által felügyelt sajtó demokratikus átalakításának hiánya, a médiumok átjátszása különböző gazdasági érdekcsoportoknak, a hatalomra kerülő pártok médiapolitikájában a kiegyensúlyozottságra való törekvést felülíró fölényre való törekvés, melynek következménye előbb egy bal- majd egy jobboldai médiatúlsúly, utóbb a sajtó szabadságának vagy függetlenségének szitokszóként való használata. 


Miért fontos ez a kérdés számunkra? Számos választ lehetne adni erre a kérdésre, de talán elég az, ha sajtószemlét tartunk, és egy hosszabb időmetszetben megvizsgáljuk azt, hogy egyházunk dolgai vagy tágabban a keresztyén tematika hogyan jelenik meg a hazai „világi” sajtóban? Az eredmény nem igazán meglepő: használati tárgyak vagyunk. Az, amit mondunk, csak abban a tekintetben fontos, hogy hol, milyen médiakontextusban jeleníthető meg, hogyan igazol vagy cáfol valamilyen ideológiát. Ez pedig nem csak az aktuális helyzet jellemzője. Természetesen megvan ennek a hosszú, az 1940-es évekre visszavezethető története, de ezzel sem menthető az a tény, hogy a rendszerváltozás óta egyházunk nem tud olyan társadalmi szereplő lenni, amelyik tematizálja a közbeszédet, hanem folyamatosan tematizáltak, nem formálói, hanem tárgyai vagyunk a nyilvánosságnak. (Ez pedig akkor még inkább meglepő – s talán ennek is kérdéssé kellene válnia – ha meggondoljuk, hogy felsőoktatási intézményeinkben milyen számban képződtek különböző szakokon médiaszakemberek.) Ez azonban csak a felszín, hiszen egy olyan médiakörnyezetben, amelyben a világ történései nem elemzésre, „értelmes vizsgálatra”, értelmezésre szoruló jelenségek, hanem csupán argumentumok egy világkép legitimációjában, ez egyáltalán nem meglepő. Sokkal lényegesebb kérdés az, hogy hogyan vagyunk jelen reformátusként abban a társadalomban, mely lehetővé teszi egy ilyen médiakörnyezet kialakulását? Nem az egyházi médiáról van első sorban szó, bár arról is lehetne. Inkább az a kérdés, hogy tudjuk-e érvényesíteni – elsősorban magunk közt és magunkon keresztül a környezetünkben – azt a református alapelvet, mely az Isten szuverenitásának hitére építve, annak érvénye alatt látja az egész életet, és ennek alapján gyakorol kritikát a hatalom mindenkori képviselő és azok törekvései fölött? Ez pedig nem ellenzékiség vagy kormánypártiság, jobb vagy baloldaliság, liberalizmus vagy konzervativizmus kérdése, hanem a saját identitásunk alapjaihoz való ragaszkodásé.

Nagy Károly Zsolt református lelkész, kulturális antropológus
A Sárospataki Református Teológiai Akadémia
adjunktusa, (MTA) BTK Néprajztudományi Intézetének tudományos munkatársa
 

Hozzászólások