Vasárnap egy kis falu nagyon kicsi templomában szolgáltam. Összesen huszonketten voltunk, de így is nagyjából tele volt a templom. A gyülekezet jó kedvvel, élénken figyelt, nagyszerűen énekeltek. Jó volt közöttük lenni, és ahogy álltam velük szemben, jó volt érezni, hogy szinte hullámzott a nyitott, érdeklődő ráhangoltságuk.
Többek között feltettem azt a költői kérdést, belegondolunk-e abba, azon a vasárnap délelőtti órán hányan fordulunk együtt Istenhez? Micsoda erő van abban, hogy megszámlálhatatlan hang szól most Felé? Ha csak egy rövid gondolatnyi kísérletet teszünk, már beleborzongunk abba, micsoda lélekszámbeli erőt jelent a keresztyén egyházak jelenléte a világban.


Persze, tudom, vannak frusztráló helyzetek. Abban a még kisebb falu még kisebb templomában, ahol sátoros ünnepen az Úr asztala alól egy béka brekegett rám, vagy ahol érdektelenül végiggubbasztott egy nagyünnepi istentiszteletet néhány nagyothalló néni, s a szolgáló lelkész mégis a „diadalmas egyházként” szólította meg őket… Nos, ezek a helyek és helyzetek, amikor nehéz átérezni azt a bizonyos diadalt. De nem kellene, hogy így legyen.
Ám pontosan a szokásos síralmaink ellen szeretnék szólni, mert meggyőződésem, hogy megbecsülhetnénk, amiben vagyunk. Ha csak azt vesszük számításba, hány embert vagyunk képesek megmozgatni hetente, már óriási előnyben vagyunk bármiféle civil formációval szemben. De nem akcióink és szlogenjeink vannak, hanem óriási mondanivalónk, ami képes változást hozni. Már ha akarjuk. Mert amíg nem becsüljük magunk sem, amíg nem körvonalazódik előttünk a mondanivaló ereje, - Uram bocsá! – maga a mondanivaló, addig tényleg nem érünk el semmit. (Eszembe jut egyik idős lelkész, aki adventkor azt mondja nekem, gondolkodott mit kezdjen az ádventi igeszakasszal, merthogy nem alkalmas másra, mint evangelizálni, ő viszont evangelizálni nem tud. Most kiáltson rá az ember, hogy akkor mit keresel a szószéken? Ha nem ez az első opció?)
Szóval meg kell becsülnünk az egyházat. Ezt pedig úgy tudjuk megtenni, ha nemcsak méltányoljuk nagyságát és erejét, hanem mindent megteszünk, hogy működjön és éljen, és valóban az ige szolgálatában álljon. Ehhez pedig mégiscsak meg kell fogalmazni célokat és lehetőségeket, fel kell venni olyan kommunikációs formákat, amiket eddig nem ismertünk. A reposzt erre alkalmas lett volna, különösen, ha sikerül megteremteni hozzá egy anyagi bázist, hogy életképessé váljon és kinőjje magát. Ha életképességében még az állandó és gyors változásra is képes lett volna. Mert kellene médiafelület az egyháznak, mégpedig egy jóval élőbb, mint ami most van. A média legfontosabb jellemzője ma a flash, méghozzá egymásutániságban: villámgyors reakciók, villámgyors pillanatok, villámgyors változások, és ez az érzékek mindegyikét meg kell mozgassa. Élménycsomagra van szükség, mégpedig gyorsan, instant módon. A médiahasználat nem a hosszú véleményrovatok felé mutat. Beszédesek a felmérések, amik mutatják, hány percet szán rá az ember egy-egy videó megtekintésére, mennyire lenne szükség jóval pörgősebb megjelenítésekre. Az emberi türelmetlenség és gyarló médiahasználat miatt persz, vethetjük a követ másokra, de a hírek dömpingjében sokszor a címek olvasása is végtelen időpocsékolásnak tűnik. Nem tudok senkit kárhoztatni ezért.
Egy ideje nem írok reposztot. Nem bántam meg. Közben hihetetlent érdekes dolgokkal foglalkoztam és foglalkozom, amik elsőrendűen nem felszínes hírekről és tiszavirág életű közéleti eseményekről szólnak. De aki olvas, tudja, hogy továbbra sem némultam el. Találkozunk másutt máshogy, de ugyanazon a hangon!