A kürtőn át

 

A Hitel folyóirat 2012. februári számának bemutatójára hívogató plakát - Könyves Szövetség

Történt régen, hogy egy gyülekezet el akarta bocsátani a lelkipásztorát, mert megelégelték, hogy a papné mindenbe beleszól. Összeült a presbitérium, s hogy a papné ne zavarjon be, kizárták. Erre az egyszeri papné felment a padlásra és a kürtön kiabált le az atyafiaknak:
- Nem úgy van az, hallják!”

Egy kicsit úgy érzem magamat, amikor a Hitel folyóirat e havi számáról (HITEL 2012. február) írok, mint az egyszeri papné. Nem kérdezett senki, de nem állhatom meg, hogy hozzá ne szóljak. Papp Endre, a folyóirat felelős szerkesztőjének szellemesen megfogalmazott kérdésfelvetése a kultúra hanyatlásáról, az értelmiség mai szerepéről óhatatlanul provokálja az olvasót, hogy maga is megfogalmazza gondolatait. Összesen harminchat válasz sorjázik egymás mellett, Papp Endréét is beleszámoltam, aki felvezető megkeresésében szintén izgalmas állásfoglalást nyújt. Bár készültem egyik-másik esszét külön tárgyalni, végül mégsem teszem. Ajánlom olvasásra!
A szokásos értelmiségi helyzetjelentés már-már közhelyessé vált megállapításai mellett úgy tűnik, megjelent egy új hang a konzervatív gondolkodók körében, amely felülemelkedett a pénzhiány, a globalizáció, Trianon és még ki tudja mi minden miatti siránkozáson, s a rendszerváltás óta tartó sokk tompultságából végre felocsúdott. Nem állhatom meg, hogy ne említsem meg e tekintetben Elek Tibor, Szőllősy Balázs, Gyurácz Ferenc, Novák Valentin, Pécsi Györgyi és Nyilasy Balázs esszéit, amelyek egy új, előremutató, a megújulás lehetőségét sem elvető megvilágításba tudják tárgyalni a kérdést.
A helyzetfelmérések nagy része a problémák okait kívül keresi. Ez érthető módon elgondolkodásra késztetett. Adott egy magát talán legjobb szóval konzervatív értelmiségnek nevező réteg, amely látja, érzékeli, hogy nagyon félrecsúsztak a dolgok a világban, az országban, a nemzetben, a saját kultúránkban, az irodalomban. Ilyenkor nem árt egy kis önvizsgálat sem. Ahogy Iancu Laura a tékozló szavaival megfogalmazta: „Feladat van. Föl kell állni és azt kell mondani: vétkeztem az ég ellen és te ellened.” (Bajban a feladat)
Ma a kultúra nagyrészt véleményhasonlóságon alapuló laza hálózatokból áll. Tulajdonképpen ezért hal ki a klasszikus kritika, hiszen mindenki missziói feladatának érzi a körön belüli pályatársak felmagasztalását, egy szerény, és gondolom ezért nem is túl népszerű kivétel gyakorolja még az igazi, független kritikát. Messze vezetne a kérdés, most nem megyek bele, hogy független tulajdonképpen már abban az értelemben sem lehet, mivel létezik egy posztmodern irodalomtudományi és kritikai ág, ami nemcsak más magyar nyelven, de nyilvánvalóan más kritériumok szerint vizsgál egy-egy adott művet, mint teszi azt a hagyományos szellemi áramlat. Visszatérve az emberi hálózatokra: a szomorú az, hogy ezeken belül sincs az a szoros közösségtudat, amely a közös tiszteleten és elismerésen, sőt emberi vonzalmon alapulna. Hallgasson meg az ember egy kortárs művészt, öt-tíz percen belül a pályatársak (többnyire az egy csónakban evezők) szapulása van soron. Az elnagyolt nemzet-közösségben gondolkodók egy része individualista ember, aki a közösségben való létet, az egymásért való felelősségvállalást kis körökben, kis közösségekben nem gyakorolja. Mélységesen egyetértek Tóth Erzsébet Hidegbéke című esszéjének megállapításaival, aki Fukuyamát idézi a szocializmus egyik következményéről: „A történelem iróniája folytán az a doktrína, amit azért agyaltak ki, hogy kiküszöbölje az emberi önzést, még önzőbbé tette az embereket.” Hogy a művész sem ment ez alól, erről beszél Tóth Erzsébet fájdalmasan őszinte sorokban. Ha igaz az, hogy a művész, az író is elmagányosodott, közösségvesztett ember, nem magyarázza-e irodalmunk kiüresedését? Nem magyarázza-e azt a témahiányt, amit szomorúan tapasztalok kortárs prózánkban? Nem magyarázza-e az alkotó élményhiánya az irodalom élményvesztését? Nincs saját téma, mert mindent másodkézből látunk, érzünk, tapasztalunk? Papírról? És akkor csodálkozunk, hogy vendégszövegekkel takarózza be magát az alkotó, aki vacog a kiüresedett létben?
Az elfelejtett küldetés. Ez a tematikus szám címe. Küldetés nincs elhívás nélkül. Én ezt a kérdést úgy teszem fel magamnak, hogy kaptál-e küldetést Istentől? Nyílván nem-keresztyén ember másképp legitimizálja tehetségének kitörését. Számomra egyszerű a történet: Istentől kapott tálentumommal hogyan tudok majd elszámolni a Teremtő előtt? Ha pótcselekvésekkel tékozlom el kegyelemből kapott időmet, gondolataimat, akkor meg fogok bukni. Ergo: ki kell aknáznom, ami adatott. Kálvinista etika, azt mondhatom, egyszerű képlet. Van azonban az a típus, aki maga küldte saját magát. Tudom - és erről tanúskodik a folyóirat számos megrázó vallomása is (például nagyon szép Léka Géza visszaemlékezése) -, nagyon nehéz tetten érni azt a bizonyos elhivatást. A küldetésben természetesen megmutatkozik, mégpedig a felelősségérzetben. Kelemen Lajos gyönyörű mondatát idézem itt: „Istenét próbálja meg becsapni, aki akárcsak egy pillanatra is kétségbe vonja a művészi akart vagy akaratlan felelősségét.” (A csúszda középtáján) Most kanyarodjunk vissza a kálvinista etikára és munkaerkölcsre. Először nagyon is érthető az alkotó ember felháborodása, aki nem látja teljesítményének anyagi elismerését, s ezért rákényszerül egyéb, civil pályán megélni. Érthető, ugyanakkor ha végigolvassa az ember számos író, művész vallomását, kezdi megelégelni a panaszt és egyben a megvetést. Óhatatlanul is felteszi magának az ember a kérdést, vajon miért becsülik le ennyire az irodalmon kívüli feladatokat? Attól tartok, a kiégés nem a kenyérkereső foglalkozások és elfoglaltságok terhelése, hanem más mentális panaszok miatt éri el az ember. A munka ugyanis nem megalázó. Sőt, rengeteg élménnyel gazdagít, ami egyben a művet is gazdagítja, élményszerűbbé teszi. Ha behelyezem ezt az Istentől kapott feladat kontextusába azt mondhatom, ugyanazzal a megbízotti tudattal lehet művelni az egyéb, profánabb munkákat, mint a magasabb szellemi, alkotói feladatokat. Hadd mondjak egy triviális példát: amellett, hogy írok szépirodalmat, kritikákat, esszéket, szeretnivaló, nagyszerű gyerekeket tanítok, rengeteg önkéntes munkát végzek az egyházon belül akár tudósítóként, szervezőként, közösségformálóként, időm nagy részét négy gyermekem nevelése és a háziasszonyi teendők teszik ki. Ebben a munkakörömben mondhatnám azt, hogy csak a gyerekek nevelésének magasztos feladata érdekel, és hajkurászhatnám egész nap szegényeket, hogy trenírozzam, úgymond foglalkozzak velük. Valaki talán felmosna helyettem, meg is főzne a hat tagú családra, mosna, befőzne, suvickolna stb. Ha nem végezném ezeket az egyszerű fizikai munkákat, magyarul nem dolgoznék, milyen mintákat közvetítenék a gyerekeknek? Egész napjukat az oviban töltő gyerekeknél látom azt, hogy nem tudják, mi az a munka, mert óvo néni nem kapál, nem főz, nem takarít. Tehát, ha nem dolgoznék, nem látnák megszokott emberi tevékenységeimet, amiknek folytán viszonylagos rend uralkodik, és a hasuk is tele, akkor a nevelésükben egy fontos hiba esne: nem ismernék meg az egyszerű munka mibenlétét, és nem értékelnék azt. Így mi a helyzet? Segítőkész, munkamorállal rendelkező gyermekek nőttek fel mellettem, mert amíg mosogattam, ők házi feladatot írtak, amíg gyakoroltak a hangszeren, sült az együtt bekavart tészta, s közben az antianyagról elmélkedtünk.
El kell felejteni az írásaiból megélő író mítoszát. Ilyent a háború előtt is csak Thomas Mann-ok engedhették meg maguknak.  Amúgy is szeretjük úgy beállítani a képet, mintha egyszer, valaha lett volna egy aranykor, amikor az írók, művészek, gondolkodók rangos, méltó helyet foglaltak el a társadalmon belül, hogy volt idő, amikor ők vezérelték egy ország sorsát. Honnan ez az illúzió? Mikor volt ilyen? Teljesen egyetértek Szőllőssy Balázzsal: illuzórikus képből indulunk ki, ha azt állítjuk (hisszük?), az értelmiség volt egy ilyen piedesztálon. Ha az értelmiség egyszer jobban élt, annak az volt az oka, hogy gazdálkodott, vármegyei ember volt, jogászkodott, s mellékesen írt. Azt viszont már nem állítanám Szőllőssy Balázzsal, hogy „nem volt szívesen látott vendég sem a hatalom, sem a nép körében”. Ez megint egy olyan ellenségkép, ami már-már közhelyesen jelenik meg az esszéírók egy nagy többségénél. Tulajdonképpen a kérdés fel sem merült a szívesen látás tekintetében. Az értelmiségi egy szűk réteg szereplője volt, amiképpen a  jó könyv is egy szűk réteg számára volt élvezhető, elérhető, vagy cél.
Szapuljuk a tömegeket? A tömeg mi is vagyunk. Hogy Elek Tibort idézzem : „Ezt sem tudok egyetérteni azokkal a jeles értelmiségiekkel, művészekkel, írókkal, akik újabban hol a pártokra, politikusokra, hol a népre („édes hazám”-ra) mutogatnak bajaink láttán, ugyanis mi vagyunk a nép is, és közülünk lesznek a politikusok is,  de legalábbis nem függetlenek tőlünk, belőlünk is táplálkoznak (a nép is, a politikusaink is), a mi ürességünkből, tehetetlenségünkből, illetve a mi elfogultságainkból, egymás elleni indulatainkból.”  (Elek Tibor: Mégis, hogyan tovább?) Ha nem vagyunk része a tömegeknek, akkor tulajdonképpen csak azt az elefántcsonttorony-megvetésünket közvetítjük, ami amúgy is teljes egészében elvadított a kevésbé művelt befogadói közegtől. Gyurácz Ferenc, korunk végvári hőse szellemesen írja le ezt: „E népétől-nemzetétől, az értelmiség hagyományos közösségi szerepétől programosan elszakadt, elkényeztetett szűk rétegen mindazonáltal lassacskán beteljesedik a sors, amelyet maga idézett meg: a megvetett nép-nemzet fütyül a véleményére.” (Vége felé a haladásnak) Szidjuk a tömeget annak elbutulása miatt, a globalizációt, az oktatást és még ki tudja, mi mindent felhozva annak okául. Én csak annyit kérdezek erre: mi volt akkor – emlékszünk még jól -, amikor nem lehetett könnyű, szórakoztató irodalmat kapni, és Rejtőt a Füles képregényein keresztül ismerhettük csak meg? Gondoljunk csak bele, mi állt falusi kocka-házak könyvespolcán a velencei világító gondola, meg a fafaragott, öt centis Balaton feliratú vázácska mellett? Doktor Faustus, Lenz Németórája, Anna Karenina, A viharlovas! És mi történt az úgymond tömegekkel, amikor csak klasszikusokat olvashattak, méghozzá a legjobbakat? Semmi. Ami ma van. Az irodalom akkor és most is egy réteg szórakozása és gyönyörűsége. Aztán itt van az erkölcsi válság, mint a másik sokat felemlegetett nyavalyánk. Ha egyénekre lebontva nézzük: nem része a kialakult válságnak az értelmiségiek életpéldája? Nem azt mondom ezzel, hogy ők az okai, nem, az oka az a több millió ember, aki képtelen életét egy morálisan elfogadható zsinórmérték szerint élni. Nem lop, nem öl, de kapcsolatainak tisztasága, munkamorálja, felelősségvállalása már rég nem példaadó. Ebben a kérdésben sem vagyok pesszimista. Ha megnézzük, a történelem jó néhányszor produkált már súlyos erkölcsi válságokat, igaz, hogy kellett a pofon is, ami aztán kijózanított „tömegeket”, és az súlyos volt. Háborúk, kataklizmák. Ugyanakkor tisztulási folyamatok is. A reformáció, a második világháború, történészek bátran folytathatják a felsorolást.
De térjünk vissza az irodalomra, az én kedvenc területemre. Beszélünk, és az esszék többsége beszél itt a kortárs irodalomról. Nekem erről egy régi karikatúra jut eszembe. A sivatagban a szomjhalál szélén álló ember lógó nyelvvel kúszik a homokban. Meglát egy kutat, mire felkiált: Víz! Víz! Erre kinéz a kútból egy másik ember, és megkérdezi: Hol? Hol? Szóval, hol van az az olvasható irodalom, ami azoknak az elbutulásra ítéltetett tömegeknek az érdeklődésére tarthatna számot? Hol van korunk Jókaija, Mikszáthja, Móricza? Most mondhatnám viccesen, hogy a fiókomban, de ez most maradjon így négyszemközt… A kortárs próza legjobbjai mind rétegirodalmi igényeket elégítenek ki. A zseniális kedvenceim, még ha egyikük-másikuk bizonyos népszerűséget el is ért az olvasók, és a média körében, csupán rétegek számára érthető és élvezhető. Szilágyi István, az erdélyi óriás, nagyszerű ember, Ambrus Lajos a zseniális Eldorádóval, Bodor Ádám, különleges világával, Kontra Ferenc megrázó regényei. Aztán van jó néhány tisztességes mű, teljesítmény, megszenvedett igazságok, odaadás mellett készültek. A legnagyobb baj, hogy élményben nem azt nyújtják, ami miatt az ember a párnája mellé helyezné, aminek az olvasása után az ember napokig még honvágyat és szívtáji sajgást érez az elhagyott világ után. Élményben gyakorlatilag még egy Harry Potter-regény elolvasásának szintjét sem érik el. A prózának mindig is volt néhány olyan ismérve, ami lehetővé tette az olvasó számára a minőségi szórakozást, a világtól való elvonulást, emellett nem elhanyagolhatóként a katarzist, a megtisztulás szinte misztikus folyamatát. Ehhez meg kell felelni olyan ismérveknek, mint az olvashatóság, a jó történet, az élmény. Meg van ez a mai kortárs prózánkban? Ki tud lépni az olvasó önnön világából, át tud élni egy varázslatot, megrendül-e esetleg annyira, hogy megkönnyezze, és újra és újra elővegye azt a néhány bekezdést? Mert remeg a belső és borzong az ideg?
Végül tegyük fel a kérdést: van-e kiút? A kultúrában mindenképpen kitörési pontnak számít az internet. Ha nem is a megjelenés terén, hiszen tudjuk, hogy az óriási virtuális térben egyszerűen elszáll minden, még az érték is. Egy szemlézésre délelőtt feltett anyag egy pörgő internetes portálon délutánra már elavultnak számít. Ugyanakkor éppen az interneten való rendszeres publikálás mutatta meg számomra a virtuális háló meglepő jelenségeit. Nívós honlapokon, blogokon, nagy portálokon bizonyos csoportok élénk szellemi izzásban tudnak tartani kérdéseket. A vitakészség nagy, és itt-ott kimondottan színvonalas a vita is. Látok nagy lehetőségeket egy igényes konzervatív irodalmi oldal elindításában, ami nagyobb teret adna egy nemzeti kultúrafelfogás és irodalom elterjesztésének. Ahogy Pécsi Györgyi írta („Az istenek halnak, az ember él”): „…ebből is születhet és fog is születni kultúra, és az lesz a minőségi meg egyáltalán a kultúra, ami kialakul. Nem közvetlen folyatója és folytatása a réginek, nem hasonlít a régire, a klasszikus európaira, de rajtunk is, elsősorban mirajtunk múlik, hogy az új kultúra struktúrájába, organizmusába mit, mennyit tudunk a régiből átmenteni. Az átmentéshez a szilárd értékrend, a dinamikus, innovatív jelenlét mellett nem ártalmas egy kevéske alázat sem.” Erre az alázatra int Nagy Gábor Intelem odaátról című verse is. Mert nem mindegy, mennyire tudjuk megőrizni orcánkat – nem más, nem emberek – hanem Isten előtt.