Az elmúlt évtized egyértelműen megmutatta, hogy azok az országok növekednek dinamikusan, amelyek mindkét nem emberi tőkéjét és képességeit kihasználják, mi több, ezekben az országokban a gyermekvállalási hajlandóság is nagyobb.

Szelényi Zsuzsa: Privát sarok: Nők nélkül nem megy a kilábalás - Haza és Haladás

Nem újkeletű a vita a kisgyermekes nők munkába állásáról. Jól emlékszem, a nyolcvanas évek elején mi alsós lányok már összevesztünk azon, ha nagyok leszünk, melyikünk megy majd GYES-re és ki fog dolgozni. Már akkor egyértelmű volt a felállás: aki GYES-en van, nem dolgozik, aki dolgozik, az végez hasznos tevékenységet.

A Bajnai Gordon által alapított Haza és Haladás Közpolitikai Alapítvány honlapján jelent meg Szelényi Zsuzsa látványos grafikonokkal tűzdelt, valójában kevéssé adatolt vitaindító cikke. A kiindulópont az, hogy a szegénység leküzdésének egyik fontos elem lenne a nők szélesebb körű foglalkoztatása, a cikk szerint a lépés akár 5-15 %-kal is növelhetné a GDP-t. A rossz kormánypolitikákat teszi felelőssé azért, hogy a rendszerváltás óta a nők egyre kevésbé tudnak, vagy akarnak visszatérni a munkaerő-piacra. Szelényi Zsuzsanna nem kevesebbet állít, mint hogy mindenkinek jó, ha a nő dolgozhat, a gyermek korai fejlesztése (értsd bölcsőde) kitörési lehetőségként értelmezhető, valamint a kisgyermekes nők munkavállalása fokozza a családok gyermekvállalási hajlandóságát. Ez utóbbi állítást többször is megismétli, anélkül, hogy tudnánk, milyen statisztikákra támaszkodik.

Amikor a cikk abból indul ki, hogy a konzervatív pártok nő-politikája nagyban hozzájárult a mai rossz foglalkoztatási mutatókhoz, talán azt is mondhatnánk, hízelgő képet fest egy-egy kormány tevékenységének hatásairól. Valójában a rendszerváltás utáni kormányok – függetlenül attól, milyen pártkoalíciók, vagy pártok voltak éppen hatalmon – kapkodó kísérleteket tettek, a nő- és családpolitikában nem volt felfedezhető sem egy átfogó elgondolás, sem következetesség az elvek és végrehajtás között. Amikor azt a bevett nézetet hangoztatja Szelényi Zsuzsa, és még jó néhány ez ügyben megnyilatkozó, hogy a jobboldali kormányok a „hagyományos női szerepek” elterjedését támogatták és támogatják, először fel kell tenni a kérdést, mit tekintünk „hagyományosnak”? A „nő legyen otthon a háztartásban, és ne dolgozzon” séma valójában évszázadokon keresztül nem volt jellemző a nők nagy részének életére, noha a tévhit tartja magát mind a feministák, mind az anti-feministák alapelgondolásaiban. Hagyományos falusi közösségekben tetten érhető még az az életforma, amit én szívesebben neveznék „természetes” női szerepnek. Azaz a nő a család legfőbb gondozója, emellett dolgozik, nem is keveset. Csak éppen nem gyárban, idegenek között, hanem modern szóval úgy mondanánk, családi gazdaságokban. Ez jellemezte a társadalom széles rétegeit, a földművesektől a mesteremberekig, a kereskedőktől a manufaktúrákig.

A Haza és Haladás cikke a továbbiakban is számos végig nem gondolt kérdéssel gyorsan végez, miközben vagdalkozik olyan kijelentésekkel, amiket nem látunk indokoltnak, s amelyek adatok, hivatkozások nélkül a hasra ütés kategóriájának tűnnek. Vágyálmokat fogalmaz meg, anélkül, hogy valódi lehetőségeket mutatna fel. Ebbe a körbe tartozik az a megfogalmazott óhaj, hogy a kisgyermekes nőknek vissza kell menniük dolgozni. Bár Szelényi Zsuzsa megemlíti, hogy a magasabb képzettségűek képzettségük alatti foglalkoztatása súlyos terhe a társadalomnak, ezt a lehetőséget, mint a munka világába való visszatérés egyedüli kilátását nem feszegeti a továbbiakban, sem azt, hogy mekkora frusztrációval jár mindez a munkavégző számára. Pedig attól tartok, a legtöbb nő ma kénytelen szembe nézni ezzel a kényszer-alternatívával, a valóság ugyanis az, hogy nem kívánság kérdése az elhelyezkedés. Számos pedagógus-ismerősöm betanított munkásként éli életét. Az egyik gyárban, a másik kórházi ápolóként, a harmadik Ausztriában beteggondozóként. Aki legalább lakhelyén marad, az is három műszakban, elképesztő hajszoltságban. Ehhez mérten nyúzottak, elhanyagoltak, a gyerek bepisil az oviban, a másik diszlexiás, díszgráfiás. Miközben a Haza és Haladás cikkírója csak azt nem mondja ki, hogy „Arbeit macht frei”, jön a megoldási javaslat: faragjunk le a GYES-ből, és költsük a bölcsődékre, óvodákra. Mindezt természetesen a szent GDP érdekében.

A bölcsődék a legnevesebb pszichológusok szerint is rossz kényszermegoldások. Lehet, hogy a gyerek kognitív tudását fejlesztik, érzelmileg azonban megfosztják attól az alaptól, attól a biztonságtól, ami majd későbbi életében számos krízis-helyzetben támasza lehetne. 

Aki azt állítja, hogy ezt nem támasztják alá kutatások, az téved, hiszen évtizedes gyakorlóterepe vagyunk a bölcsődei nevelésnek, a felnőttek mentális állapotán könnyen tetten érhető az indítás.

A pénz nyelvére is lefordíthatjuk ellenérzésünket. Ha nem nézzük azt, hogy milliárdok kellenek új bölcsődei helyek létrehozására, és csupán a meglévőkkel számolunk, akkor is érthetetlen az a kormány által is támogatott kezdeményezés, hogy a nők kerüljenek vissza a munkaerő-piacra. Egy bölcsődei hely egyéves lebontásban 

több mint egymillió forintba kerül, ebből az állami normatíva 500.000 forinton felül van. Ha egy évet lecsippent az állam a GYES-ből, 312.000 forintot takart meg. Az anya esetleg akár több gyereket is nevelhet a háztartásában, munkadíjat nem kér, a gyermek étkeztetését a család saját forrásaiból fedezi, rezsiköltségeket szintén. Ki mit takarít meg hát? Kíváncsi lennék a továbbiakban arra is, történtek-e számítások, milyen többletterhet jelent az államnak az a gyermek, amelyik nem anyatejjel táplálkozott legalább másfél éves koráig? Tudjuk, az anyatejes táplálás az immunrendszer kiépülésének egyik fontos feltétele, ma már az ajánlások szerint legalább a gyermek másfél éves koráig szükség lenne rá, optimális esetben két-három éves korig is. Mennyibe kerül az államnak az, ha gyerekek hada nem kapja meg a kellő védettséget életének első éveiben?

Látjuk azt, a GDP egyedüli mindenhatósága igencsak háttérbe szorít fontos közegészségügyi és társadalom-lélektani kérdéseket. Ha valaki a témát kizárólag jelenkori gazdasági mutatók alapján közelíti meg, azzal egy jelenközpontú, a jövőre fütyülő nőpolitikának próbál érvényt szerezni. A családban élő nők ellehetetlenítésével kockára tesszük jövőnket. Gyakorlatilag magunk alatt vágjuk a fát. Ha a legkisebb gyermekeinket bevágjuk egy-egy oktatási, gondozási intézménybe, a lelki biztonságukat tesszük ki veszélynek. Következményei nem azonnal jelentkeznek, majd, sok év múlva, amikor előjön a depresszió, a konfliktuskerülés, a stresszhelyzetekben a menekülés. Mentális kriplik nemzedékét akarjuk?

Ha hajlandóak vagyunk eltekinteni azoktól a nem túl modern kijelentésektől, hogy a nők nagyobb arányú foglalkoztatottsága a fejlődés és haladás biztosítéka (ugye, ezt már az ötvenes években is hangoztatták), akkor különös történelmi összefüggéseket fedezhetünk fel. A nők nagyobb arányú foglalkoztatottsága, idegen helyen történő munkavégzése ugyanis mindig is a társadalom nagyobb mérvű össz-szegénységét, vagy fogalmazzunk úgy, korlátolt szabadságát mutatta. Könnyű végiggondolni, hogy a nők munkahelyi lekötöttségével mindig is nőtt a családok kiszolgáltatottsága, az adott rendszer kényének-kedvének volt kitéve mind a nő, mind a család. Ez nagyobb alárendeltség, mint gondolnánk. 

A születések számának csökkenését egyetlen kormánynak sem sikerült jelentős mértékben visszaszorítani. A politika keveset is tehet olyan mély össznépi lelki völgymenet ellen, ami évtizedek óta jellemző a magyar valóságra. A magyar nő identitásválságban és önértékelési zavarban szenved, a kérdés tematizálása ezt a helyzetet tovább rontja. Tulajdonképpen semmi nem jó, az sem ha szül, az sem, ha nem. Ha szül, akkor miért olyan keveset, vagy miért olyan sokat? Miért dolgozik? Miért nem dolgozik? Amikor a családban betöltött szerepét „hagyományosnak”, értsd ódivatúnak, sőt, a társadalmi felemelkedés kerékkötőjének minősítik, az kizárólag ront saját megítélésén. Csakhogy ez a (n)agymosás, úgy tűnik, nem tud kikerülni a magyar közbeszédből. Az ilyen és ehhez hasonló ál-tanulmányok csak arra szolgálnak, hogy újra leegyszerűsítsék a kérdést az egész társadalom számára. Eszerint a nem foglalkoztatottak értéktelenek. Ez a tudati befolyásolás már végbement a vidék megítélésében, ami állítom ma katasztrofálisabb helyzetben van, mint a téeszesítések idején. Akkor legalább még létezett egy tudat, a mezőgazdaságból élők öntudata, hogy jó, amit csinálnak. Ma a falun élők többsége semmi másban nem tud gondolkozni, mint abban, hogy dolgozni kell, a munka pedig ott van, ahol munkahelyet adnak, s ahol lehetőleg ledolgozom azt a bizonyos 8-10 órát. Az önértékelés idáig terjed. Csak remélni lehet, hogy a nők vannak annyira józanok, hogy inkább anyai ösztöneik, mint a GDP-papjai legyenek számukra a mérvadóak.

Az az elképzelés, hogy a születések számát akkor növelhetnénk, ha az anyukák dolgozhatnának, és emiatt nagyon happy-k lennének, mégpedig oly módon, hogy a GYES-t megvonnánk, és inkább a korai gyermekellátó szolgáltatásokat fejlesztenénk - ez egy kimondottan rosszindulatú logika mentén halad. Lefordítva: kevesen szülnek, de most már inkább attól a kevéstől is vegyük el a lehetőséget, hogy otthon maradjon a gyerekével. Való igaz, megoldást jelentene a részmunkaidős munkahelyek elterjedése, illetve az otthon végezhető munkák nagyobb aránya. A mai életformák között, elsősorban nagyvárosokban otthon maradni egy gyermekkel súlyos elzárkózás az élettől. Normálisabb létformák között, falun, nyilván ugyanabban a közösségben él a fiatal édesanya a gyermek születése után, nem kell négy fal között megbolondulnia. Városon sokan saját lakásuk börtönében érzik magukat, egész nap kettesben gyermekükkel. Ezt az állapotot lazíthatná egy otthon végezhető munka. Igen, ámde válságkóros gazdaságunk egyáltalán nem kedvez ilyen állások létrehozásának és fenntartásának. Sőt, egyre kevésbé reális, bár óhajok szintjén természetesen újra és újra el lehet mondani, hogy ez megoldás lenne. Hogyne, csak éppen miképpen lehet kivitelezni? Mai viszonyaink között a munkába-állás család, gyerekek mellett többnyire mértéktelen hajszoltságot eredményez a legtöbb anya számára. Arról nem is beszélve, hogy bár „korszerű” szerepben, dolgozó nőként él, ám amikor átlépi a munkahelye küszöbét, egyszerre nagyon is „hagyományos” nő lesz, aki rohan a gyerekekért, főz, háztartást vezet. Nagyon is „korszerűtlen” marad továbbra is. Korszerűbb lenne, ha a nő- és család kérdését kivennénk ebből az elavult feminista fogalmi és filozófiai rendszerből, és egy új, a természetes igényeket és képességeket figyelembe vevő nő-filozófiát alkotnánk meg. Nagyon kellene egy új elgondolás, ami nem az örökös kisebbrendűségi emancipációs érzésekből indulna ki, ami elfogadná, hogy a nő szüli és szoptatja a gyerekét, hogy a gyereknek szüksége van az édesanyjára, és hogy a férfiak nem azért vannak a világon, hogy végtelenül elnyomják a nőket.

Végezetül egy utolsó mondat engedtessék meg nekem, csak hogy még maradjak a bűvös számok világánál. Amikor az oly gyűlölt, és sokak szemében szálka GYES-ről beszélünk, kérem, tudatosítsák magukban: fejenként havi 26.000 forintról van szó. Nem gyerekenként, hanem anyánként!

 

 

Hozzászólások