A beszámoló szerint az írónő "szabad asszociációs technikával" mesélt halálközeli élményéről, véleményéről a könyvillusztrációkkal kapcsolatban, könyveiről, saját magáról, és fel is olvasott, leginkább saját műveiből. Ez nem tetszett mindenkinek. Leginkább egy nyugdíjas magyartanárnőnek nem, aki meg is kérdezte, hogy mikor lesz szó végre Miróról, illetve a Miró-képekről. Pedig Karafiáth már a tárlatvezetés elején közölte, hogy késve érkezett Szegedre, nem tudta bejárni a kiállítótermeket, a műveket a közönséggel együtt látja először.Hozzátette, hogy valójában nem is látja a képeket, mert nincs nála a szemüvege. 

Nyugdíjas tanárnő szólt be Karafiáth Orsolyának - Index

Használatos-e ma még egyáltalán az a szó, hogy „alázat”? Ismeretes-e az értelme? Vagy ez a szó is kidobódik, mert kánaáninak és értelmezhetetlennek tartja a leegyszerűsített szóhasználat? De ha kidobták, mivel lehet helyettesíteni? Van-e szó, ami kifejezné tartalmát, hisz szinonimái, a „megalázkodás”, a „hódolat”, és egyéb rokonítható kifejezések meg sem közelítik az „alázat”, az „alázatos” jelentését? S ha kidobtuk, és nincs helyettesíthető szavunk rá, akkor ez azt jelenti, hogy kidobtuk magát a jelenséget is? Nincs alázat az emberekben? Elfelejtettük, mi az?

Nem mostanában kezdett el foglalkozatni a kérdés, de annyi bizonyos, hogy amikor tegnap este a rengeteg érdektelen hír között felfedeztem ezt a pletykaízt sem nélkülöző Index-tudósítást, elsőként az én sokat forgatott kedves szavam, az „alázat” jutott eszembe. Helyesebben ismét annak hiánya, de tudjuk, sok esetben éppen a hiány mutatja meg egy jelenség fontosságát. Az Indexen olvasható történet szerint a következő esett meg, bár hozzáteszem, ismerjük a hírportált, úgyhogy a dolog igazságtartalma felől nem vállalok kezességet: Karafiáth Orsolya, a híres, elhíresült költőnő, írónő, publicista és - bátran mondhatjuk - celeb-hölgy Szegeden, a Joan Miró képeit felvonultató kiállításon rendhagyó tárlatvezetést tartott. Az éppen fekete, hosszú parókában csacsogó fiatal művésznő nagyrészt önmagáról beszélt, s naivan azt is közölte, a képekhez nem ért, készülni nem tudott kellően, még a szemüvege sincs nála. Önmagáról szóló monológjait egy magyartanárnő megelégelte, és közölte, ha így menne be órára, szétszednék a diákjai. (Ez utóbbit részletesebben már a hivatkozott szegedi hírportálról tudom.)

A helyzet komikus és szomorú is egyben. Egyrészt egy gyors és kézenfekvő igazságot azonnal kimondat az emberrel: vannak helyzetek, amikor kell a háttértudás. Nyilván senki nem kívánta, hogy Karafiáth Orsolya művészettörténeti áttekintést és a kompozíciók elemzését nyújtsa ott a tárlaton. Azonban egy biztos háttértudással lehetett volna kötni a képeket a saját világról szóló elbeszélésekhez. Sajnos mindig vannak előadók, akik azzal a fajta attitűddel állnak hallgatóságuk elé, hogy tudnak ők többet, okosabbat, mint a kíváncsiskodók. Aki káposztafejekhez megy előadni, nyilván valóban ezt tapasztalja. Egy ismeretlen közönség mindig tartogathat azonban meglepetéseket. Lehet, hogy a parasztnéni külsejű hölgy egyetemi tanár, s az is lehet, hogy az úr, aki úgy öltözködik, mint egy kukás, éppenséggel országosan ismert tudós. Lehet, hogy valóban parasztasszony és parasztbácsi ül a közönség soraiban, és lehet, hogy éppen ők, a parasztnéni, parasztbácsi pontosan érti és minőségében, értékében el is helyezi a hallottakat. No, éppen itt kell az alázat. Felismerni, hogy halhatóságom, nézőim, olvasóim mindegyike önmagában egy hihetetlen univerzum, becsüljem őket annyira, hogy a lehető legjobbat adjam magamból.

Szegény Karafiáth Orsolyának ezúttal nem sikerült. De hány ilyen eset van, hány ilyen pillanat! Indexre nem kerül fel: ugyan kit érdekelne, hogy X városba meghívják, nagy dérrel-dúrral meghirdetik Dr. professzor Hubul Ubul előadását? Doktor professzor aztán hoz néhány szedett-vedett lapot, amiben nem találja, mit is kéne felolvasni, beszél, arról, ami épp eszébe jut, s a végén a hallgatóság csalódottan feláll. No, ezt is kibírtuk valahogy! Szellemi pezsgés, vita? Ugyan már! Hiszen csak azzal lehet minőségi vitát, értékes párbeszédet folytatni, aki kellően felkészült. Legalább annyira, mint amennyire hallgatósága.

Az én hadakozásaim az „alázat” szó körül az utóbbi időben nem csupán a tudós és az előadó felelősségét érintették. Már rég nem volt olyan csúnya konfliktusom, mint éppen a leírt szó, ez esetben tulajdonképpen a leírt kotta iránti tisztelet miatt. Tudom, rossz filozopter szokás, hogy minden leírt szónak, minden egyes betűnek jelentőséget tulajdonítunk. Ez már talán betegség. Mivel tisztelem a sorok leíróját, tisztelem művét, úgy gondolom, mindennek helye van, és még a stilisztikai hibát is stílusértékűnek tartom egy kész szövegben. Mindezt talán a szerelem vakságához hasonlíthatnám. Ahogy leírták, annak úgy kell maradnia. Éppen ezért nem fért a fejembe sokáig, milyen alapon írják át zenészek az eredeti kottákat. Különösen énekkar-vezetőnk, aki saját ízlése szerint bírálta felül a nyomtatott kottákat, s ha úgy látta jónak, ceruzával áthúzatta, átíratta az énekkari tagokkal. Először akkor idegesedtem be, amikor még csak szövegről volt szó, és valami miatt Áprily Lajos fordítását nem találta elég kifejezőnek. Végül mégis egy rontott kotta miatti vitánk durvult el, hogy végül próbákra sem volt kedvem elmenni. Karvezetőnk nem értette, s nekem módomban sem volt elmagyarázni, milyen bensőséges kapcsolat – alázat – fűz mások alkotásaihoz. Az alkotó és a mű tisztelete pontosan azzal szembesít, ami az alázat egyik fontos ismérve: kicsinyként kell viszonyulni a másikhoz éppúgy, mint a műhöz, az emberhez éppúgy, mint a tudományhoz, avagy saját ismereteimhez. Meg kell aláznom magam minden és mindenki előtt, s csak ekkor fogok felemeltetni. Az alázatos, aki tudja, hogy mindenhez erőfeszítések árán juthat el, aki tudja, hogy a feladat felelősség is egyben, aki tudja azt is, hogy soha nem ismerhet eleget, mert értelme véges. Aki felismeri, hogy a tudás gyarapítása emberi kicsinységének tükre, de ez nem keserűséget okoz, csupán bölccsé teszi, nyitottá a szív szavainak meghallására. Az alázatos ember nem vár sikert, s ezért több ajándék éri, amikor elismerik tudását, vagy emberi mivoltát. Az alázatos ember házasságában, emberi kapcsolataiban többet tűr, de kap békességet és szeretetet.

Persze, mindez egy letűnt kor zenéje, ha tényleg kidobtuk a fogalmat az idő szemetesébe. S ha kidobtuk, már csak olyan szavaink maradnak, mint „siker”, „önbizalom”, „pénz”. Ja, hogy a „kevély ló nagyot botlik”? Van, akinek ez is belefér.

 

Hozzászólások