A Nemzetközi Betlehemes Találkozó szervezőinek az a célja, hogy felkerüljön a találkozó az UNESCO szellemi kulturális örökségi listájára. Betlehemes csoportok felvonulásával megkezdődött Debrecen főterén pénteken a XXIII. Nemzetközi Betlehemes Találkozó.

Kulturális örökség lehet a betlehemezés – Magyar Hírlap

Már gyerekkoromban karácsony jellemzően a bezárkózás ünnepe volt. Amit mindenki hajszolt, az a meghitt, gyertyafényes hangulat, a csöndes béke, az otthon melege. Ám a régi világ akkoriban még visszaköszönt, s sokszor éppen a várva-várt csengettyűszó közben jött be a sikátori cigány, hogy a betlehemezés régi hagyományának egy leszegényített, szánalmas maradványát behozza minden házba. Valamit nyekerget a hegedűjén, rossz volt hallgatni, de mindig kapott érte bort is - varsányi rettenetest -, és ennivalót is, mert ezért jött be.

Ha megkérdeznénk ma az embereket, hogy mióta ünnepeljük zárt lakásajtók mögött karácsony szombatjának estéjét, azaz köznyelven szentestét, a többség valószínűleg azt mondaná, mindig is így volt. Pedig tévhit ez, mint ahogy oly sok minden, ami karácsonyhoz kötődik. A legtöbb nép számára az ünnep mindig közösségi alkalomnak számított kezdve a közös templomi részvételtől el egészen a rokoni találkozásokon át a közös övendezésig. Európa katolikus vidékein sokáig karneválszerű felvonulásokat tartottak a városlakók. Skandináviában furcsa játékokat rendeztek, hogy biztosítsák a jókedvet. Karácsonyfa sem állt évszázadok óta a házakban. Nyugaton a 19. században jött divatba, Magyarországon, főleg falun jóval később. Helyette éneklő, kántáló gyerekek vagy felnőttek jártak házról-házra a mi tájunkon, és miközben megszépítették az estét, ők maguk feltöltekeztek egy kis friss disznóköltséggel s miegymással.

A betlehemezés szokásának felelevenítése eleinte leginkább iskolákban kezdődött meg, mára hagyományőrző és egyházi csoportok jeleskednek benne. Már nem csak színpadok adventi műsorán szerepel, nem csak iskolák idő előtti karácsonyi ünneplésének programja, nem csak az előrehozott karácsonyozás egyik attrakciója. Néhol valóban házhoz mennek, családokat látogatnak meg. Valójában ajándékról van szó, hiszen az énekes-verselő csoportok azt adják, amit tudnak, és amit ingyen szeretetükből nyújthatnak a másik ember számára. Komoly szemléletváltásnak kell ahhoz véghez menni, hogy fel lehessen régi valójában éleszteni ezt a szép hagyományt, amelynek lényege a közösségi ünneplés. Kell a betlehemező, aki hajlandó arra, hogy karácsony szombatjának estéjén nekiindul a településen sokadmagával, és gyertyafényes meghittség helyett a hidegben kopogtat emberek ajtaján. Kell aztán a gyertyafényes meghitt hangulatba gubózott család, amely hajlandó arra, hogy az összefagyott, elcsigázott énekeseket beengedje, és jó szívvel fogadja. Ki kell nyitni az ajtókat. És ki kell nyitni a szíveket.

Hagyományőrzésünk fonáksága mutatkozik meg azon, amikor belátjuk, hogy milyen nehéz a közösségben való gondolkodás. Annak idején, amikor falun éltünk, jó néhányszor előfordult, hogy miközben tartott az istentisztelet, a szemben lévő iskolából behallatszódott a tánccsoport próbájának zaja. A református gyerekek, akik hiányoztak a karzatról, ott verték a port a tornateremben. A tánccsoport vezetői nem értették – nyilván szocializációjuk folytán -, hogy egy rendtartó, zárt faluközösségben a hagyományőrzés mellett a gyülekezeti közösség nem egy a kínálatok piacán, hanem a legfontosabb. Egy faluban addig nem volt tánc, amíg nem adták meg Istenek azt, ami jár. Először istentisztelet, aztán ünneplés, előbb közösségi rítusok, aztán a felszabadultabb tánc és vidámság. Csakhogy a helyi hagyományőrző egyesület tanárai számára a tánc produkció volt, amit be kell gyakorolni, s ezt a gyakorlást nem a megtartó közösség szabályai szerint osztották be, hanem saját igényük és lehetőségük szerint. Éppenséggel úgy, hogy egy meglévő közösséget kezdtek lábbal széttaposni. Az, hogy előbb futamodtak meg ők, s előbb tűnt el a tánccsoport, míg a gyülekezet ma is él és virul, már csak adalék. Hiszen azok a helyiek, akik bábáskodtak a falusi hagyományőrzés mellett, mind valami óriási odaszánással és lelkesedéssel igyekeztek életben tartani a tánccsoportot, tudván azt, hogy kell ez is, mint minden más, ami erősíti a helyi identitást. Nem rajtuk múlt a sikertelenség, hanem a gyermekszületések csökkenésén. Nem volt már elég gyerek, aki táncolt volna.

Aki jó gyülekezetbe jár, az tudja, hogy karácsony is több az otthon meleg belehelésénél. Esti istentisztelet után egy jókedvű beszélgetés, egymás megölelése, kézfogások az ajtóban, a templom előtt: ez mind a közösségi alkalmak egyik legmeghittebb része. Minálunk az esti istentisztelet után mindig megtelik a konyha. Egy kis beszélgetés, egy kis kalácsmajszolás, nevetgélés, szeretetteli hangulat belefér. Ha jönne egy jó kis betlehemes csapat, hát azokat is mindenki össze-vissza csókolgatná, s egész biztos, hogy jutna kalácsból, borból minden kántálónak. De nekünk könnyű a dolgunk, mert a mi családunkban éjszaka érkezik az angyal. Nem kell sietni, ajtót zárni mások előtt, hogy most ez az idő csak a miénk legyen. Megosztjuk az időt mással, jut belőle azoknak, akiket szeretünk. Micsoda gazdag ajándék ez, az időt mással is megosztani! Ezért olyan fényes és szép mifelénk karácsony.