A koncessziós jogot nem nyert trafikok, boltok, szórakozóhelyek csak július 16-ig - vagyis kedd éjfélig - árusíthatnak cigarettát, azok, akik ezt a rendelkezést megszegik, súlyos büntetésre számíthatnak.

A régi árusítóhelyeken kedden még kapható cigaretta - kisalfold.hu

Bizonyára sokan játszották annak idején azt a játékot, melynek az volt a lényege, hogy valaki kitalált egy mondatot, megsúgta a következőnek, az megint továbbadta, s minél több szereplőn ment át az üzenet, annál inkább torzult, s a végén az utolsó által hangosan elmondott mondat már köszönő viszonyban sem volt az eredetivel. Aztán eszünkbe juthat a klasszikus vicc is az osztogatásról és a fosztogatásról. A fiatalabbak kedvéért: „A Jereváni Rádió tudósításában elhangzott: „a leningrádi pártszékház előtt Volvókat osztogatnak”.
Majd érkezett a cáfolat: „A hír igaz, de...nem Leningrádban, hanem Moszkvában,...nem Volvókat, hanem Volgákat...és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.”
Valahogy így vagyok ezzel az egész trafik üggyel. Itt már mindenki beszél mindenről, mindenki megvádolt már mindenkit, újabb frontok keletkeztek, csak az alapszándékról esik a legkevesebb szó. Beszélnek mutyizásról, így-úgy kiosztott koncessziókról, régi trafikosok ellehetetlenüléséről, aggodalmakról, hogy cigaretta nélkül maradnak bizonyos vidékek, hatalmas pénzbevételekről, egy újabb fura nemzeti kormányzati kezdeményezésről. (Minden honleányi érzésem ellenére nem igazán értem, hogy egy dohányárusító hely, drasztikusan fogalmazva egy méregáruda, mitől nemzeti?!)  

 

De hagyjuk is mindezt, és nézzük inkább az eredeti szándékot!

Mi is volt a cél? Erről nagyon keveset beszélünk, pedig ez lenne a lényeg. A cél valahol a dohányzásnak általában, de főleg a fiatalok közötti visszaszorítása. Csak támogatni lehet ezt az elképzelést. Éppen ezért, én nem is a trafikokról, hanem -cigaretta nélkül- kicsit magáról a dohányzásról „füstölgök”

Szomorúan konstatálom az iskolaév során, hogy a templomunkkal átellenes szakmunkásképző előtt mi zajlik tanítás előtt és után. Már kifejlesztettem a túlélési technikát, hogy mikor átvágok a templomot és az iskolát elválasztó úttesten, veszek egy mély lélegzetet, utána szaporázom a lépteimet, hogy az iskola másik végéig eljussak, hogy csak ott kiáltson újra oxigénért a tüdőm. A két pont között ugyanis olyan diákok által fújt füstfelhőn kell átjutni, mely esélytelenné tesz minden lélegzetvétel, csak a tömény bűz marad a járókelőknek. Szomorú látni, hogy iskolából kijövet, a tanulók egy jó részének már pavlovi reflexévé vált a rágyújtás. Mintha ettől lenne menő valaki, ez lenne a vagányság, a felnőttség szimbóluma. Osztályfőnökünk a gimnáziumban egyszer nagyon plasztikusan fogalmazott a témában, jól a fejünkbe véste: "Olyan egy dohányossal csókolózni, mint egy hamutartót nyalogatni!" 


Azt is tudom, hogy aki egyszer rászokik, az nagyon nehezen tud határt szabni a szenvedélyének, főleg, ha egyfajta szertartásként beépül mindennapjaiba, hozzákötődik pl. a feszültséggel teli pillanatok oldásához.
Édesapám kemény, mondhatnám láncdohányos volt. Aztán egy agyműtét után olyan állapotba került, hogy nem tudott segítség nélkül cigarettához jutni.  Ki volt szolgáltatva nekünk. A családban senki sem dohányzott/zik. Mi még gyerekek voltunk, anyu megtiltotta, hogy hozzunk neki cigarettát. Az orvosok nagyon nem javallották a további „koprsószögeket”. 9 évig volt még velünk a műtét után. Nem kapott egy szál cigit sem, de évek múltán is, ha boltba indultam, nem maradt el az igény megszólaltatása: „Fecske, Sophiane!” Néha tényleg megsajnáltam, de annyira azért nem, hogy legyőzze a józan észt a sajnálat. Hihetetlen volt szembesülni azzal, hogy micsoda ereje van ennek a káros szenvedélynek.
Mit ad Isten, kedves lelkipásztorom, későbbi főnököm szintén dohányos ember volt, és az is maradt a mai napig. Nagy harcok árán sikerült elérni, hogy ne bagószagú iroda fogadjon naponként. Érdekes volt az érvelése, olybá hatott, mintha a dohányfüst adná meg a hely ódon patináját. Mintha dohányfüst nélkül nem lehetnének az embernek magvas gondolatai. Nála is kudarcot vallott a leszoktató hadműveletem. Olykor döbbenten néztem, hogy inkább vállalja családján belül is a konfliktust a dohányzás miatt, mint hogy letegye a bagót.
Kollégáim közül is többen pöfékelnek. Általam nagyra tartott, értelmes, okos emberek is. Nem megy a fejembe, hogy miért jó ez nekik!? Úgy kívánnám, csak egy napra, hogy  érezzék meg úgy a füstszagot, ahogy mi nemdohányzók. Csak egy napra érzékelnék, hogy ruhájukból, pórusaikból is árad a dohányszag, mikor visszatérnek egy rágyújtás után a közénk. Bár az sem mellékes, hogy folyamatosan magukat mérgezik, de hogy ezt még én is érezzem és tudjam állandóan!? Komolyan bánt, mert olyan sokszor tehetetlennek éreztem magam ebben a kérdésben a múltban is, és ma is.
Most megnyissam a „hit és káros szenvedély összeegyeztetése / összeegyeztethetetlensége” című file-t? Nem teszem. Természetesen én örülnék a legjobban, ha az érintettek mind-mind letennék a cigarettát, de erre csekély esélyt látok. Mit tehetek? Fintorgok, be-beszólok hol poénosan, hol kissé keményebben, ritkán hagyom megjegyzés nélkül, ha egy ismerős a környezetemben rágyújt. Apellálok észre, érzelmekre, hiúságra, egészségre, hitre, mikor mi jön. De látom a szenvedély megkötöző voltát, csekély az eredmény. Ettől függetlenül minden kezdeményezést csak üdvözölni tudok, ami a rászokást, az elérhetőséget nehezíti, különösen is a fiatalok körében.


 

Olyan jó lenne, ha inkább erről szólna a nemzeti dohányboltok kapcsán a közbeszéd és nem a sallangokról.

Hozzászólások