Nyolcvanhárom éves korában meghalt Mišo, aki csaknem hatvan évig pucolta a cipőket Szarajevó főutcáján. Rengetegen búcsúztak tőle szerdán, írja a Reuters.

Hatvan évig pucolta a szarajevói cipőket - index.hu

 

Az elmúlás megérinti a lelkünket. Mélyen, vagy felszínesen; hosszú ideig hatással van ránk, vagy csak ideig-óráig tart; vannak, akikre gyakran visszagondolunk, és sokak kihullnak emlékezetünk szövéshibáin.

Valahányszor felolvasom a Mt 2,18-at (Hang hallatszott Rámában, nagy sírás és jajgatás. Ráhel siratta gyermekeit, és nem akart megvigasztalódni, hogy már nincsenek.) fájdalmas bánat jár át. Nem ismertem a betlehemi anyákat, gyermekem sincs, mégis hatással van rám tehetetlenségük. Nem ismertem Mišot sem, törtnetének csupán arról a szeletéről tudok, amelyik a hírben olvasható. Mégis hatást gyakorolt rám az utolsó bosznia-hercegovinai cipőpucoló: meghatott és elgondolkodtatott.

Sokféle cipő létezik. Női, férfi, gyermek, boka, egész, fél, magas sarkú, telitalpú, kígyóbőr, hasított bőr, műbőr, viseltes, újszerű, sáros, poros, pántos, csatos, kopogós, koptatós, fűzős, tépőzáras, sportos, elegáns, bélelt, bélés nélküli, új, javított, bolti, turkálós, márkás, kínai, elhordott, megkímélt, vizes, száraz, kézzel varrott, géppel varrott, háborút látott, diktatúrában kopott, demokráciában elnyűtt, templomba igyekvő, mecsetbe betérő... No de hatvan évig?! Télen-nyáron, háborúban és békében? Nem unta meg? Nem vágyott másra?

Ha csak a cipőtisztító mozdulatot képzeljük bele a hatvan évbe, valóban érthetetlen Mišo. Ám ő nem a görög mitológia magányos, megbüntetett Sziszüphosza. A cipőtisztítás közben, abban a néhány percben, amíg megdolgozott a konvertibilis márkáért, meghallgatta a cipőtulajdonos örömét vagy búját-baját. Ezt bizonyítja a kisszékre helyezett virág és a rengeteg ember a temetésén. 

Természetesen nem ő az egyetlen ember, aki egész életén keresztül ugyanazt csinálja. Egyik nagyanyám a vendéglátóiparban dolgozva számtalanszor letörölte a pultot, temérdek mennyiségű kávéspoharat elmosott, mindennap megcsinálta hiánytalan pénztárzárását, amiért - a kor szokása szerint - többször kitüntetést is kapott. Mégis arra vagyok a legbüszkébb, hogy amikor halálos betegen feküdt otthon, egyik este a pápai cigányok siratókat húztak az ablaka alatt megköszönve, hogy mindig szeretettel szolgálta ki őket, és melegedhettek nála az áruházban. 

Vannak, akik nyugdíjazásukig minden munkanapon ugyanazon a gyárajtón lépnek be, ugyanahhoz a hivatali asztalhoz ülnek le, ugyanazzal a mozdonnyal haladnak oda-vissza, ugyanazt az abc-t tanítják generációk hosszú sorának, vagy éppen ugyanabban a műtőben küzdenek emberekért napról napra. Vagyunk, akik évtizedeken át ugyanabból a Szentírásból prédikálunk vasárnapról-vasárnapra. 

Vajon hiányzunk-e majd? Hiányzunk-e emberségünk miatt? Megvalósítjuk-e Jézus azon akaratát, hogy „amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük” (Mt 7,12)?